Tamáska Péter

Vélemény és vita

Kárpótlás nélkül

Nem minden politikusnak van arca. Ez a megállapítás kissé együgyűen hat, de főképp az „átkosban” mindnyájunkkal megesett, hogy képtelenek voltunk az éppen illetékes elvtársak arcára visszaemlékezni

Nem az emlékezőtehetségünkkel volt baj, hanem a politikusoknak gyakorta valóban nem volt arca. A két háború között Európa-szerte sztárkodó csehszlovák külügyérnek, majd 1935-ben az „első köztársaság” elnökének választott Edvard Benešnek, mint az önmagával megelégedett és gonoszkodó embernek, sem volt arca: ő volt az első magas európai posztra felkapaszkodott kispolgár prototípusa. Ám minden fotón feltűnik éles, ragadozó tekintete: nemzete fő feladatának a németek és a magyarok elűzését, vagyonuktól és földjeiktől való megfosztását tekintette.

Amikor a hatvanas években prágai élményeimről a „Havas tanszéken” az Olsany temető vlaszovista sírjainak történetét elmeséltem, s hogy a Lucemburska utcán lakó nagybácsikám látta, miként köszöntötték a felkelők 1945 májusában a „győztes” elnököt lámpavasra húzott s benzinnel leöntött prágai németek lángoló testével, barátaim nem hitték el. Ma ezt dokumentumok tucatjai tanúsítják: égő Václavek, az elnök integet.

Az erdős és magasan fekvő Eperjes környékén van jó néhány erdőbirtok. Nemrég az egyik eladásánál a szlovák állam a ma is érvényes beneši, 1945-ös tizenhárom, németeket és magyarokat kollektíve büntető dekrétum egyikére hivatkozva érvénytelenítette az adásvételi szerződést, mert az eladó magyar volt. Kimondták, hogy az erdőt még 1946-ban
az állam nevére kellett volna átírni, de a mulasztást jóváteendő most végre jegyezzék be az állami eltulajdonlást. A nyilvánvaló jogsértés miatt a sértett Strasbourgig futott, mondván, a vele történtek ellenkeznek az emberi jogok gyakorlatával. Ott vizsgálódnak s nem tudnak mit kezdeni a rég elhunyt elnök rasszista indíttatású rendeleteivel, nem értik, hogy ilyen etnikai különbségtétel törvényileg is élő jog lehet az unió két népcsoportja között.

Az Országgyűlés 2012-ben fogadta el, hogy április 12-e legyen a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja, 1947 áprilisában ugyanis ezen a napon indultak meg az első szerelvények a Felvidékről Magyarországra áttelepítendő magyarokkal. Hivatalosan lakosságcseréről volt szó, amit Beneš már 1943-ban előkészített Sztálinnál Kárpátalja beáldozásával. A cseh irodalmat és filmet annyira kedvelő magyar közvélemény számára meghökkentőnek tűnhet, de a csehek nagyon nem szerették a magyarokat. Karel Kramář, az új állam első, 1918-19. évi miniszterelnökéhez köti a fáma ama veretes mondatot, hogy „Mi lenne, ha a magyaroknak csak Budapestet hagynánk?”

Beneš – akit Habsburg Ottó Fekete Eduárdnak nevezett – reálpolitikus létére szerette a történelmi párhuzamokat. Az 1620-ban elvesztett s a cseh függetlenség végét hozó Fehér-hegyi csatára hivatkozva 1945 nyarán jogos bosszúnak nevezte országa német és magyar kisebbségének rendeleti úton való elűzését és vagyonának elkobzását. Az ország egyharmadát kitevő szudétanémet és a felvidéki magyar lakosság összvagyona olyan hatalmas volt, hogy Duray Miklós még
a prágai parlament tagjaként megjegyezte, a beneši dekrétumok visszavonása akár Csehszlovákia gazdasági alapjainak megrendülésével is járhat. Václav Havel, aki a Charta ’77 vezéralakjaként a börtön homályából emelkedett a bársonyos forradalom után az új köztársaság elnöki posztjára, kezdetben ugyanis megígérte, hogy rendezi a kisebbségek helyzetét s Beneš elnököt rendeleteivel együtt ad acta teszi. Mindebből nem lett semmi. Gyerekes becsvágyát tanácsadója, Schwarzenberg herceg és főképp a pozsonyi paradicsomdobáló nacionalisták alaposan megtépázták.

Az egyezkedés a magyar és a csehszlovák fél között száz éve, Trianon óta mindig a legyőzött és a győző rituális egyezkedése volt. (Hiába viccelt elvtársiasan 1946-ban Rákosi Gottwalddal, a csehszlovák kommunisták főtitkárával, hogy átvesszük a ti magyarjaitokat, de csak földdel együtt – az apró, bolondos embert Prágában kinevették.) S bár nagyon szép dolog, hogy hazánkban a Felvidékről kitelepítetteknek emléknapja van, de sem az ő kárpótlásuk, sem az előttük Csehországba deportált magyarok kárpótlása nincs megoldva a mai napig, s a németek és a magyarok kollektív bűnösségét kimondó beneši rendeleteket sem törölték. Csehországba mintegy kilencvenezer felvidéki magyart deportáltak ingyen munkaerőnek (durván: rabszolgának) az elűzött németek helyére, a lakosságcsere-egyezménnyel Magyarországra kerültek számát egyes források hetvenezerre is becsülik. (A menekültekkel együtt a szám mintegy száztíz-százhúszezer.) Megjegyzem, a csehországi deportáltak sorsa gyalázatos volt, s ügyükben az is elhangzott, el kéne érni, hogy gazdáik legalább az ENSZ rabszolgákra vonatkozó előírásait tartanák be velük szemben. A diadalittas sztálinista Ehrenburg a Pravdában szláv győzelemről beszélt: „A csehszlovákok bíznak a holnapban.” (A magyarokkal odatelepített kelet-szlovákiai cigányok a magyarok 1948-at követő visszaköltözése után maradtak, de ha rájuk néz az ember, valami mintha beárnyékolná az ehrenburgi cseh holnapot.)

Nos, azóta eltelt vagy hetvenöt év. Miképp történhetett, hogy a menekültek és kitelepítettek kárpótlása ügyében a magyar Alkotmánybíróság már kétszer is alkotmányos mulasztásban találta a magyar Országgyűlést? Ugyanis a kárpótlás a magyar államra tartozik. A párizsi békeszerződés és a csehszlovák állammal kötött 1949. évi Csorba-tói egyezmény szerint a csehszlovák félnek megítélt harmincmillió dollárnyi háborús jóvátétel kifizetésébe a Felvidéken hagyott magyar magánvagyonokat – mint a Csehszlovákiával szemben fennálló magyar követeléseket – be kellett számítani. Ezekről a magyar állam tulajdonosaik megkérdezése nélkül mondott le, s egyben elismerte, hogy a menekültekkel együtt a Csehszlovákiából átkerült több mint százezer ember kártalanítása államunk „belső ügye” lett.

A problémát az jelenti, hogy az elvesztett magyar vagyonok értéke legalább hetvenmillió dollár volt. A földtulajdont tekintve az áttelepülésre kötelezettek 233 500 holdat hagytak a Felvidéken, míg a Magyarországról Szlovákiába települő szlovákok mindössze 33 000 holdat hagytak maguk után. A felvidékiek, a főképp Pozsonyból és Kassáról elűzöttek 1964. évi részleges kárpótlása nyolcezer embert érintett. (A Pozsony-Ligetfalusi gyűjtőláger borzalmairól ekkor még nem volt szabad beszélni. A tömegsírokat befedte a gaz.) Csak a rendszerváltozás után, az Antall–Boross-kormány idején született meg, hosszú huzavona után a felvidékiek végleges kárpótlásának törvénytervezete, azonban a szocialisták győzelmét hozó 1994-es választás után megalakult Horn-kormány levetette az ügyet a parlament napirendjéről. Később az Alkotmánybíróság intései ellenére sem foglalkoztak vele. (Pedig a főszakértő, Szabó Károly kéziratai és dokumentumai ott voltak a kérdésről az országatyák és országanyák asztalán.)

Határainkon túl sem rózsás a helyzet. A csehországi kényszermunka felvidéki magyar áldozatainak és azok leszármazottainak kárpótlására – amit nem érint az 1949-es Csorba-tói egyezmény, és teljes egészében a csehszlovák állam két jogutódjának a feladata lenne – sincs meg sem a szándék, sem az akarat. A prágai és a pozsonyi törvényhozás e téren maga volt a megtestesült nemzeti viszálykodás, de mindkettő ravaszdi bájjal ragaszkodott a beneši dekrétumokhoz. Tudják, hogy a visszavonásuk vagyonjogi perek tömegét zúdítaná a nyakukba. (Elég bajlódni a szlovákiai „nevesítetlen” földekkel.) Amikor a szlovákok 2002-ben négy évre elfogadták miniszterelnök-helyettesnek Csáky Pált, a Magyar Koalíció Pártjának elnökét, állítólag kikötötték, hogy a beneši dekrétumok ügyét elő se vegyék. A magas poszt csapda volt: a kisebbségi ügyekkel megbízott helyettes kormányfőre az egész addig elrontott cigánypolitika minden ódiumát rázúdították.

Egy kiváló cseh újságírónő, Sidonia Dedina likvidátorként, felszámolóként írt Benešről. A kilencvenes évek közepén írott könyve fülszövegét kell idéznem befejezésül, morális tanulságként: „Tisztában kell lennünk azzal, hogy az igazság megismerése nélkül csak további hazugságokig jutunk. (…) Ám ha továbbra is menekülünk magunk elől, és a Beneš-dekrétumokat gonoszságunk mankójaként fogjuk fel, akkor tudnunk kell, hogy ez a könyv későn érkezett,
és utánunk még számos generáció érzékeli az igazság elrejtéséből adódó következményeket.”

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Lángtenger és fóbia

ĀFricska. Most már nem lehet kétséges: a magát „művelt világnak” nevező elit végképp elvesztette az eszét! Pedig talán most lenne az utolsó esélye, hogy felébredjen

Bán Károly

Bán Károly

Arc nélküli Ballik

ĀA tavalyi európai parlamenti és az önkormányzati választásra már csupán a baloldali pártokkal együtt megszerezhető közös zsákmány maradt az arcát veszítő, Jobbikból Ballikká lett politikai közösségnek

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom