Kárpótlás nélkül

Nem az emlékezőtehetségünkkel volt baj, hanem a politikusoknak gyakorta valóban nem volt arca. A két háború között Európa-szerte sztárkodó csehszlovák külügyérnek, majd 1935-ben az „első köztársaság” elnökének választott Edvard Benešnek, mint az önmagával megelégedett és gonoszkodó embernek, sem volt arca: ő volt az első magas európai posztra felkapaszkodott kispolgár prototípusa. Ám minden fotón feltűnik éles, ragadozó tekintete: nemzete fő feladatának a németek és a magyarok elűzését, vagyonuktól és földjeiktől való megfosztását tekintette.

Amikor a hatvanas években prágai élményeimről a „Havas tanszéken” az Olsany temető vlaszovista sírjainak történetét elmeséltem, s hogy a Lucemburska utcán lakó nagybácsikám látta, miként köszöntötték a felkelők 1945 májusában a „győztes” elnököt lámpavasra húzott s benzinnel leöntött prágai németek lángoló testével, barátaim nem hitték el. Ma ezt dokumentumok tucatjai tanúsítják: égő Václavek, az elnök integet.

Az erdős és magasan fekvő Eperjes környékén van jó néhány erdőbirtok. Nemrég az egyik eladásánál a szlovák állam a ma is érvényes beneši, 1945-ös tizenhárom, németeket és magyarokat kollektíve büntető dekrétum egyikére hivatkozva érvénytelenítette az adásvételi szerződést, mert az eladó magyar volt. Kimondták, hogy az erdőt még 1946-ban
az állam nevére kellett volna átírni, de a mulasztást jóváteendő most végre jegyezzék be az állami eltulajdonlást. A nyilvánvaló jogsértés miatt a sértett Strasbourgig futott, mondván, a vele történtek ellenkeznek az emberi jogok gyakorlatával. Ott vizsgálódnak s nem tudnak mit kezdeni a rég elhunyt elnök rasszista indíttatású rendeleteivel, nem értik, hogy ilyen etnikai különbségtétel törvényileg is élő jog lehet az unió két népcsoportja között.

Az Országgyűlés 2012-ben fogadta el, hogy április 12-e legyen a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja, 1947 áprilisában ugyanis ezen a napon indultak meg az első szerelvények a Felvidékről Magyarországra áttelepítendő magyarokkal. Hivatalosan lakosságcseréről volt szó, amit Beneš már 1943-ban előkészített Sztálinnál Kárpátalja beáldozásával. A cseh irodalmat és filmet annyira kedvelő magyar közvélemény számára meghökkentőnek tűnhet, de a csehek nagyon nem szerették a magyarokat. Karel Kramář, az új állam első, 1918-19. évi miniszterelnökéhez köti a fáma ama veretes mondatot, hogy „Mi lenne, ha a magyaroknak csak Budapestet hagynánk?”

Beneš – akit Habsburg Ottó Fekete Eduárdnak nevezett – reálpolitikus létére szerette a történelmi párhuzamokat. Az 1620-ban elvesztett s a cseh függetlenség végét hozó Fehér-hegyi csatára hivatkozva 1945 nyarán jogos bosszúnak nevezte országa német és magyar kisebbségének rendeleti úton való elűzését és vagyonának elkobzását. Az ország egyharmadát kitevő szudétanémet és a felvidéki magyar lakosság összvagyona olyan hatalmas volt, hogy Duray Miklós még
a prágai parlament tagjaként megjegyezte, a beneši dekrétumok visszavonása akár Csehszlovákia gazdasági alapjainak megrendülésével is járhat. Václav Havel, aki a Charta ’77 vezéralakjaként a börtön homályából emelkedett a bársonyos forradalom után az új köztársaság elnöki posztjára, kezdetben ugyanis megígérte, hogy rendezi a kisebbségek helyzetét s Beneš elnököt rendeleteivel együtt ad acta teszi. Mindebből nem lett semmi. Gyerekes becsvágyát tanácsadója, Schwarzenberg herceg és főképp a pozsonyi paradicsomdobáló nacionalisták alaposan megtépázták.

Az egyezkedés a magyar és a csehszlovák fél között száz éve, Trianon óta mindig a legyőzött és a győző rituális egyezkedése volt. (Hiába viccelt elvtársiasan 1946-ban Rákosi Gottwalddal, a csehszlovák kommunisták főtitkárával, hogy átvesszük a ti magyarjaitokat, de csak földdel együtt – az apró, bolondos embert Prágában kinevették.) S bár nagyon szép dolog, hogy hazánkban a Felvidékről kitelepítetteknek emléknapja van, de sem az ő kárpótlásuk, sem az előttük Csehországba deportált magyarok kárpótlása nincs megoldva a mai napig, s a németek és a magyarok kollektív bűnösségét kimondó beneši rendeleteket sem törölték. Csehországba mintegy kilencvenezer felvidéki magyart deportáltak ingyen munkaerőnek (durván: rabszolgának) az elűzött németek helyére, a lakosságcsere-egyezménnyel Magyarországra kerültek számát egyes források hetvenezerre is becsülik. (A menekültekkel együtt a szám mintegy száztíz-százhúszezer.) Megjegyzem, a csehországi deportáltak sorsa gyalázatos volt, s ügyükben az is elhangzott, el kéne érni, hogy gazdáik legalább az ENSZ rabszolgákra vonatkozó előírásait tartanák be velük szemben. A diadalittas sztálinista Ehrenburg a Pravdában szláv győzelemről beszélt: „A csehszlovákok bíznak a holnapban.” (A magyarokkal odatelepített kelet-szlovákiai cigányok a magyarok 1948-at követő visszaköltözése után maradtak, de ha rájuk néz az ember, valami mintha beárnyékolná az ehrenburgi cseh holnapot.)

Nos, azóta eltelt vagy hetvenöt év. Miképp történhetett, hogy a menekültek és kitelepítettek kárpótlása ügyében a magyar Alkotmánybíróság már kétszer is alkotmányos mulasztásban találta a magyar Országgyűlést? Ugyanis a kárpótlás a magyar államra tartozik. A párizsi békeszerződés és a csehszlovák állammal kötött 1949. évi Csorba-tói egyezmény szerint a csehszlovák félnek megítélt harmincmillió dollárnyi háborús jóvátétel kifizetésébe a Felvidéken hagyott magyar magánvagyonokat – mint a Csehszlovákiával szemben fennálló magyar követeléseket – be kellett számítani. Ezekről a magyar állam tulajdonosaik megkérdezése nélkül mondott le, s egyben elismerte, hogy a menekültekkel együtt a Csehszlovákiából átkerült több mint százezer ember kártalanítása államunk „belső ügye” lett.

A problémát az jelenti, hogy az elvesztett magyar vagyonok értéke legalább hetvenmillió dollár volt. A földtulajdont tekintve az áttelepülésre kötelezettek 233 500 holdat hagytak a Felvidéken, míg a Magyarországról Szlovákiába települő szlovákok mindössze 33 000 holdat hagytak maguk után. A felvidékiek, a főképp Pozsonyból és Kassáról elűzöttek 1964. évi részleges kárpótlása nyolcezer embert érintett. (A Pozsony-Ligetfalusi gyűjtőláger borzalmairól ekkor még nem volt szabad beszélni. A tömegsírokat befedte a gaz.) Csak a rendszerváltozás után, az Antall–Boross-kormány idején született meg, hosszú huzavona után a felvidékiek végleges kárpótlásának törvénytervezete, azonban a szocialisták győzelmét hozó 1994-es választás után megalakult Horn-kormány levetette az ügyet a parlament napirendjéről. Később az Alkotmánybíróság intései ellenére sem foglalkoztak vele. (Pedig a főszakértő, Szabó Károly kéziratai és dokumentumai ott voltak a kérdésről az országatyák és országanyák asztalán.)

Határainkon túl sem rózsás a helyzet. A csehországi kényszermunka felvidéki magyar áldozatainak és azok leszármazottainak kárpótlására – amit nem érint az 1949-es Csorba-tói egyezmény, és teljes egészében a csehszlovák állam két jogutódjának a feladata lenne – sincs meg sem a szándék, sem az akarat. A prágai és a pozsonyi törvényhozás e téren maga volt a megtestesült nemzeti viszálykodás, de mindkettő ravaszdi bájjal ragaszkodott a beneši dekrétumokhoz. Tudják, hogy a visszavonásuk vagyonjogi perek tömegét zúdítaná a nyakukba. (Elég bajlódni a szlovákiai „nevesítetlen” földekkel.) Amikor a szlovákok 2002-ben négy évre elfogadták miniszterelnök-helyettesnek Csáky Pált, a Magyar Koalíció Pártjának elnökét, állítólag kikötötték, hogy a beneši dekrétumok ügyét elő se vegyék. A magas poszt csapda volt: a kisebbségi ügyekkel megbízott helyettes kormányfőre az egész addig elrontott cigánypolitika minden ódiumát rázúdították.

Egy kiváló cseh újságírónő, Sidonia Dedina likvidátorként, felszámolóként írt Benešről. A kilencvenes évek közepén írott könyve fülszövegét kell idéznem befejezésül, morális tanulságként: „Tisztában kell lennünk azzal, hogy az igazság megismerése nélkül csak további hazugságokig jutunk. (…) Ám ha továbbra is menekülünk magunk elől, és a Beneš-dekrétumokat gonoszságunk mankójaként fogjuk fel, akkor tudnunk kell, hogy ez a könyv későn érkezett,
és utánunk még számos generáció érzékeli az igazság elrejtéséből adódó következményeket.”

(A szerző történész)