Magyarnak, szabadon

Ez a karantén és bezártság kissé elgondolkodtatja az embert a szabadság metafizikai, kevésbé divatosan megfogalmazva, keresztény fogalmán. Nemcsak személyi, de nemzeti síkon is. Mint egyének, vajon merre indulunk, milyen tetteket hajtunk végre, hogyan használjuk majd ki újra visszanyert szabadságunkat, amelyet a globális járvány megvont tőlünk? Abban a szűnni nem akaró politikai és ideológiai elszigeteltségben viszont, amelybe hitünkhöz, biztonságunkhoz és jogainkhoz való ragaszkodásunk következményeként jutottunk, hogyan fedezhetjük fel és élhetjük meg kollektíven a szabadság ajándékát?

A szabadság európai keresztény megfogalmazásáért folyó harc talán legismertebb ütközete az 1520-as években zajlott le Rotterdami Erasmus és Luther Márton között. Van viszont ennél egy kevésbé ismert érvelés, amelynek annak ellenére, hogy majdnem fél évezreddel Lutherék vitája előtt íródott, a mai olvasók számára talán sokkal emészthetőbb a nyelvezete és logikája. Ez a 11. századi skolasztikus teológia alapítójától, Canterbury Anzelmtől származik, aki az Isten létét főleg logikai alapon bizonyító érvelésével maradt fenn az utókor emlékezetében. Egy írásában a szabadságról vitatkozik egy tanítványával, aki ezt úgy határozza meg, mint a jó és rossz közötti választás lehetőségét. Ezzel tükrözi azt a ma is széles körben elfogadott világszemléletet, miszerint az szabad, aki akaratát korlátok nélkül érvényesítheti, aki előtt nyitva áll úgy a rossz, mint a jó felé hajlás. Aki előtt nem nyitott annak a lehetősége, hogy Isten akaratát megszegje, hogy önzően és mások kárára élje életét, az csak az egekből mozgatott bábu, és az ilyen „jó cselekedetnek” nincs erkölcsi súlya.

Anzelm ezt az értelmezést habozás nélkül elutasítja. Szerinte a szabadság nem a jó és rossz közötti választás lehetősége, mert az ember, amikor önző ösztönei szerint hoz döntést, már a gonosz hatalmában van, így nem cselekszik szabadon. A szabadság anzelmi definíciója így a jó választásának lehetősége és megvalósítása. Bármennyire is lehetősége van az embernek eltávolodni Istentől és önmaga valós emberségétől, szabadon csak akkor cselekszik, amikor döntései összhangban vannak Isten akaratával. Szabadon az ember csak az igazat választhatja.

Így serdülőéveink „szabad ember vagyok, tehát azt csinálok, amit akarok” felfogásán túl kéne lépnünk nemcsak mint zsidó–keresztény civilizációs jegyeket hordozó egyéneknek, hanem az erkölcsi érettséget nemzeti szinten is érvényre kell juttatnunk. Talán meglepő, ha azt mondom, ehhez még sosem volt a mostaninál megfelelőbb történelmi lehetőségünk. Az európai nemzeteknél nehéz lenne megállapítani, hogy egy civilizációs szenilitás vagy egy újabb serdülőkor korszakába léptek-e, de az az obszcén szabadságfelfogás, amelyet saját kudarcaik igazolására és egyben hazánkat taposó bakancsként használnak, szöges ellentétben van mindazokkal az erkölcsi és logikai alapelvekkel, amelyek az európai civilizáció legfőbb ismérvei. Az „azt csinálok, amit akarok” liberális szabadságfelfogás nemcsak hogy kikényszeríti a választási paletta minden egyes opciójának kötelező érvényesítését, hanem ezeknek teljesen egyenlő erkölcsi előjelet is ad.

A liberális kollektív szabadságszemlélet teljes mértékben a „befogadás” megkérdőjelezhetetlen dogmájának fogságában áll, ennek van alárendelve. Az ebből táplálkozó társadalmak szabadságuk legfőbb kicsúcsosodását a „mindenbefogadás” teljesítményében vélik felfedezni, míg a legfőbb erény a csúf, visszataszító, erőszakos vagy romboló előtti behódolás, és ennek pie­desztálra emelése. Szemükben mi, magyarok csak mazsolázgatunk önkényesen a könnyen elfogadható választások között: biztonság, felvilágosultság, homogén társadalmi normák stb. Dacolunk tovább ama divaterénnyel, miszerint ünnepelnünk kellene a legmélyebb meggyőződéseink ellen felhozott, legféltettebb értékeinkkel egyenlő szintre emelt archaikus szemléletek egész skáláját. Nem vállalunk szolidaritást az öntagadás kultuszában.

Hogyan tovább tehát, ha eltorzult szabadságfelfogásuk nevében a nyugati országok elirigyelik tőlünk a politikai és nemzeti önrendelkezés jogát? Talán találhatunk némi vigaszt Oscar Wilde angol író szellemes kijelentésében, miszerint „ha az emberek egyetértenek velem, mindig az az érzésem támad, hogy tévedek”. Azt hiszem, a mi esetünkben ez fordítva is igaz: az igazságaszállyal sújtott Európa felől érkező, egyre erősödő kakofónia szinte tagadhatatlan jele annak, hogy valahol teljesen váratlanul felismerték, hogy szabad népként óhajtunk tovább haladni a kontinens uniformizáló, asszimiláló örvényéből kiszabadulva. Nem bocsátják meg nekünk, hogy még van jövőnk, amelyet szabadon választhatunk, míg előttük már csak egy földcsuszamlásként hömpölygő statisztikai bizonyosság tátong a következő néhány évtizedben országaikban lezajló, megváltoztathatatlan folyamatokról. Nálunk a hanyatlás, az önfeladás, élettérvesztés még mindig választható, négyévenként mindenképpen. Náluk ez már végleges bizonyosság, ezért lettünk mi, magyarok számkivetettek a konformitás jobbágyai között.

(A szerző teológus, újságíró)