Csak az ég és csak a föld

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
Weöres Sándor

Tíz év kormányzati megbízatás igazán komoly lehetőség egy ország politikai közössége számára, hiszen elegendő idő áll rendelkezésre a szellemi, politikai, kulturális és gazdasági célkitűzések megvalósítására. Ennyi idő alatt kibontakozhatnak az elképzelések, és mindenkihez eljuttathatók az üzenetek. Boldogabb viszonyokkal megáldott országok kormányai hálásak lehetnének a sorsnak, ha ennyi lehetőséget kapnának. Nálunk azonban nehéz, kutya nehéz marad az élet még sikeres kormányzás, gazdasági és politikai stabilitás, dinamikusan növekvő életszínvonal, egyre hatékonyabb szegénységellenes erőfeszítések esetén is. Itt esély sem mutatkozik arra, hogy a sikerek, eredmények, hiányok, mulasztások és problémák együttesében megjelenjen a gondoknak és az örömöknek az a munkára ösztönző és közösségformáló ereje, amely a nemzet figyelmét a saját létezése felé irányítsa. Így nehezen várható, hogy fölismerje a minimális egység szükségességét annak érdekében, hogy megmaradjunk ebben az identitást veszejtő időben, amikor újra és újra azzal kell szembesülnünk, hogy csak a magunk erejében bízhatunk, ha egyáltalán akarjuk a jövőt, akarjuk a nemzeti közösség átmentését és egyben tartását. Pedig miről is másról szólt ez a tíz esztendő, mint önbizalmat, lelket, erőt, teljesítményt, és persze munkát adni ennek a népnek; feladatot arra, hogy létezzen. A létezésünk nem magától értetődő, hiszen minden ellenünk szól. A nemzetközi környezet, a trianoni haszonnal máig megbirkózni nem, csak kisajátítani képes szomszédaink, a globalizálódó, arcát veszítő Európa zavaros birodalomépítő törekvései, és persze a saját gyöngeségünk és gyarlóságaink.

A külső környezettel nem nagyon tudunk mit kezdeni, bár mutatkoznak sohasem hitt jó jelek a közelben is. Érik a történelmi kiegyezés a szerbekkel, - az egymás ellen elkövetett bűnök legalább részben bevallásra kerültek, s elhallatszottak végre a bocsánatkérés, a megkövetés szavai is, s lám a kapcsolatok szinte minden szinten és minden területen megélénkültek. „Vége a száz év magyar magánynak!” – mondja a miniszterelnök, aki az önfeladás nélküli bizalomépítésre és a kölcsönös érdekekre alapozva keresi a kapcsolatépítés lehetőségeit körös-körül mindenkivel. „Érje meg nekik velünk jóba lenni!” – ez az irány, s látható, javulnak is a viszonyaink.

Persze a bajt, s a megoldásokat is magunk között, illetve magunkban kell keresni! A legnagyobb baj a kollektív életösztön és a kollektív tudat meggyengülésében van – mondják már évtizedek óta a nemzetet a Herder-i jóslat beteljesülésétől féltők, akik többnyire írók és más, nemzetben gondolkodó, látó emberek. „Véreim magyar kannibálok!” – emlékszik-e még valaki Fekete Gyula fölhorkanására, aki a folytonosan csökkenő születések számának és arányainak okát a magyarok közt eluralkodó önzésben, az élvezetek hajszolásában, az individualizációban és a kormányok bűnös mulasztásaiban jelölte meg.

Ebben a harcban a legfontosabb: Először is erősnek kell lennünk! Nincs más lehetőség. Erősek szívben, lélekben, testben, kultúrában és a gazdaságban. A gyöngék felőrlődnek, elbuknak; erről tanúskodik a történelem, aminek – s ez ad némi biztatást és bizonyosságot – véletlenül sincsen vége, hiába vizionált erről Fukuyama. A különböző színezetű szocializmusok és más társadalom megváltó tanok véres történetébe belefáradt világnak a liberalizmus szabadságvíziója is csak elhomályosította a tekintetét, nem lett tőle sem jobb, sem boldogabb, sem szabadabb az emberi élet, csak szabadosabb és kiszolgáltatottabb a sötétség sokszor háttérből támadó erőinek, amelyek leginkább belülről gyengítik egy-egy ország vagy nép ellenálló képességét, vagy altatják el önmagára figyelő éberségét.

Manapság a legtöbb támadás az emberi méltóságot, az embernek önmagáról alkotott képet éri. Talleyrand ránk magyarokra célozva még „csak” annyit javasolt, hogy „Vedd el a nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!” Jól tudta, hogy az identitás, a hiteles tartalommal feltöltött önazonosság meg tudja erősíteni a nemzetet, de annak gyengítése, leépítése puszta játékszerré alacsonyítja. Tekinthetnénk rá, mint a gyarmatosító politikák ideológusára, viszont a mai nyugati irodalomban már liberálfasisztaként beazonosított szellemi utódai az ember, a teremtett lény, a személy méltóságának gyengítésével és identitásának összezavarásával, leépítésével spekulálnak egy olyan hedonista és szabadidő orientált világtársadalomra, amelyben kihal az emlékezet, s melyben konzumidióták és fogyasztógépek szolgálják ki a globalitás hataloméhes áldemokratáit, oligarcháit és médiacézárjait. Ez nem más, mint a társadalom rendjének egyfajta új, konstruktivista víziója, azaz olyan társadalomkép, melynek lényegi jellemzője a megrendült identitású lakosság elidegenítése önmagától és a valóságtól. Ehhez a szellemi leépítéshez használják fel a közösségi médiumok és a technika kínálta virtualitás széles eszköztárát, súlyosan korlátozva annak lehetőségét, hogy se a múlt, se a jövő ne legyen támasz vagy perspektíva, önmagunknak és közösségeinknek a jelenben való elemzése és beazonosítása pedig maga a lehetetlen.

Ebbe a világba nem férnek bele sem az erős személyiségek, sem az önazonosságukban és kultúrájukban erős nemzetek.

Liberális think tank-ek és más erőközpontok ezért veszik tűz alá nagy vehemenciával az identitást védő politikákat és az azt védelmező kormányokat, hiszen törekvéseik legfőbb gátja az önazonosságában bízva másokat tisztelő, közösségekbe szerveződő ember, akinek nemi, nemzeti, etnikai és vallási, hitéleti identitása lehet az emberi szellemet letaroló liberális doktrínák elleni védekezés bázisa.

Ha az ellenállás ezen a ponton is meggyengül, meghal az ember és meghal a közösség, kihűl és leértékelődik a korábban úgy vágyott és támogatott civil világ is, hiszen fizetett, és senki által meg nem választott NGO-ik tartják állandó kontroll és támadás alatt az önállóságukat még védő entitásokat, kormányokat. A közösségek gyengítésében persze a főcsapás a családok ellen irányul, amely a liberális ideológiákban nem más, mint a szabadság és az emberi kiteljesedés korlátja. Ezért erőltetik, sulykolják, terjesztik a gender ideológiát, mert a megváltoztatható nemmel, a férfi és nő felelős életközösségéből építkező nemzet is leírható, alaktalan képződmény lenne csupán. Igaz a felszínen a nemek közötti szerepegyenlőtlenségek elleni fellépésre hivatkoznak, ami a normalitás megtartásával természetes, hogy támogatható lenne, de valójában a homoszexuális kultúrák erőszakos térnyerését szolgálják, kikezdve, aláásva az emberi önazonosság utolsó még érinthetetlennek hitt tartományát. A megválaszolhatatlanná süllyesztett „ki vagyok én és kikhez is tartozom” kérdés értelmetlenné válik, s a személyiség és a közösség is elveszíti az arcát, nem ismer önmagára. A társadalmi nemek áltudományos tanai szerint az emberi viszonyok és magatartásformák alapvető elemeit nem a természet, hanem a társadalom tanulással elsajátítható normarendszere alakítja, így annak megváltoztatása csak elhatározás kérdése, s a variációk is korlátlanok. Így lett a dualitásában is egységet, családot képező, az embert férfinak és nőnek értelmező nemi – természetesen a születéssel szerzett és ugyancsak természetesen a társadalmi tanulási folyamatban, szocializációban is megerősített - szerepfelfogásból olyan multifokális szerepzavar és bizonytalanság, amelyben a szexuális identitásvásár kínálati piaccá alakult. A dolog természete szerint lehetne ez csupán kicsiny vihar egy pohár vízben, ha a vásár szervezői nem hangosítanák föl a maximumra hangszóróikat, s nem tematizálnák ezzel folytonosan a közbeszédet, azt a látszatot keltve, mintha ez lenne korunk, és főleg a fiatal korosztályok életének fő kérdése. S lám, a cél – részben legalábbis – teljesül, hiszen mi magunk is napirenden tarjuk a kérdést, mi mást is tehetnénk?

Ezzel, a legalapvetőbb antropológiai struktúrák lebontási törekvéseivel lehetne szembe állítani a tisztelet kultúráját, melyben nem erőltetjük senkire a saját különbözőségünkkel való kötelező azonosulást. A családra pedig, mint erős, tekintélyes és tiszteletre méltó társadalmi intézményre tekintünk, amelyben védelemre, melegségre és bizalomra találunk, s melyet nem kezdhetnek ki sem elhibázott személyes döntéseink, sem pedig divattá manipulált ideológiák, és amelyre az állam megkülönböztetett figyelemmel tekint.

Ez a szellemi háttere annak a nemzeti újjáépítő politikának, amely a családok támogatását stratégiai célként kezelve tudja, hogy a társadalmi újratermelés, illetve a nemzeti közösség léte, java és jövője elsődlegesen a biológiai újratermelésen múlik, s nem hagyja, hogy erőszakos, de valójában marginálissá csökött ideológiák tovább gyengítsék a nemzet védekező képességét. Ezért vállalja föl, hogy a családpolitika az állam, a kormányzati munka fókuszába kerülve szolgálja a megmaradást.

A népesedési kérdésről szóló félelmek és viták persze nem új keletűek. Nálunk már a harmincas években is aggodalommal töltötte el az egykézés jelensége az értelmiség meghatározó részét, s újra fölidéződött annak a veszélye, hogy, ha így megy tovább, a magyarság el fog tűnni a környező népek tengerében. Aztán 56-ban, még a forradalom kitörése előtt hozott abortusz liberalizáció, az erőszakosan és rohamosan terjedő szekularizáció, és a hatvanas évek közepétől az ország eladósításából fizetett, lassan csepegtetett alacsony szintű jóléti kecsegtetések soha nem látott méretűvé növelték és állandósították a népességfogyást. El kell ismerni, hogy az ugyancsak a hatvanas évek második felétől lefolytatott igen éles viták, majd a meghozott népesedéspolitikai intézkedések (a gyes, majd a gyed bevezetése, stb.) hoztak is átmeneti eredményeket. A legfontosabb azonban az lett, hogy a népesedéspolitikai kérdések – kikerülve a lefasisztázás vádcsapásai alól – legitimálódtak, és a családpolitika is kezdett önállósuló szakterületté válni.

Az igazi fordulatot a rendszerváltás hozta meg azzal, hogy az Antall József vezette nemzeti kormány a családpolitikát a prioritások közé emelve számos új intézkedést hozott, melyből kiemelkedett az ún. Magzatvédelmi törvény 1992-es megszületése, amely egyfajta nyelvi – szellemi fordulatot is hozott. A korábban mindig csak abortusz törvényként emlegetett, magzatelhajtásról szóló életellenes szabályozások az újrafogalmazásban már az életvédelem üzenetét hordozták. Aztán bevezetésre került az ún. főállású anyaság, a gyet intézménye, kifejlesztésre került a családi típusú adózás és más családbarát rendelkezés is született. Ezt az ígéretes folyamatot törte meg az első szocialista liberális kormány, amely a Ferge Zsuzsa által tanácsoltakat kritikátlanul végrehajtva 94-től a teljes családtámogatási rendszert szétverte, szinte teljesen fölszámolta. A legfájóbbnak akkor az adókedvezmények elvonása és az egyetlen mérhető népesedési hatással rendelkező gyed megszüntetése bizonyult. A hangoztatott indok persze a családtámogatásoknak a legszegényebbek felé irányítása volt, azonban ennek a szándéknak az intézkedésekben semmiféle nyoma nem látszott.

A családpolitika megújítása, tudatos és tervszerű, bővített újraépítése, már az első Orbán kormányra várt, amely a politikai kommunikációjában hangoztatottakat beváltva a családok kormányaként rögzült a közvéleményben 1998-tól.

A 2002-ben bekövetkezett újabb irányváltás ismét a szocialistákat és a liberálisokat emelte kormányzati pozícióba, melyek akkor már nem ismételték meg a Horn kormány nyíltan családellenes intézkedéseit. Veszélyes átalakítások azonban történtek, s főleg a szimbolikus szemléletváltás volt szembetűnő. A Szociális és Családügyi Minisztérium nevéből kikerült a család neve, s a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet (NCSSZI) sem lett többé sem nemzeti, sem pedig családi. Viszont a családi típusú adózást a végletekig elsorvasztották, s mint igen halaszthatatlan és fontos intézkedést törvénybe iktatták a 18 év felettiek sterilizáláshoz való jogát, a családok védelmét a kormányzati kommunikációban rendre kiszorította a kapcsolati (akkor még családon belüli) erőszak témája, s a Göncz Kinga vezette szakminisztérium honlapján évekig ott díszlett, hogy „kormányunk nagy családpolitikai adóssága a homoszexuálisok házasságának intézményes legalizálása”.

Változtatni kellett! Orbán Viktor kormányaival 2010-től elindult egy eddig tíz esztendős töretlen folyamat, melyben újra bekövetkezett a családpolitikai fordulat. A szexuális irányultsága miatt senkit nem érhet hátrányos megkülönböztetés, bevezetésre került a regisztrált élettársi kapcsolat, viszont a családok védelme dinamikus és innovatív pályára állva a mai napig a nemzeti kormány központi programja lett. A lakosság nem csak a szavazófülkékben szavazott, hanem érezhetően és egyértelműen megváltoztatta bizonyos szokásait, azaz számos korábban kedvezőtlen folyamat kedvezőre fordult. Az új és új intézkedések eredményre vezettek, évtizedek óta nem tapasztalt mértékben megnövekedett a pároknak és a gyermekeknek egyaránt nagyobb biztonságot ígérő házasodási hajlandóság, csökkennek a válások és érik a legbiztatóbb változás is, növekszik a születések száma, illetve aránya. Szólni érdemes egy sajátosan új, nemzetközi mércével is kiemelkedő alakzatról is, azaz arról, hogy a megerősödött ország már képes arra is, hogy a magyar családpolitika – túllépve a trianoni határokat – a nemzeti közösségbe integrálja a szomszédos államok és a világ magyarságát azzal, hogy a családi támogatások egyes elemeit már mindenhol elérhetővé teszi.

A népesedés-és családpolitika szelleme és gyakorlata – látjuk a lehetőséget – képes arra, hogy biztosítsa a nemzet jövőjét. Szembe kellene néznünk azonban riasztó jelekkel is! Kevesek figyeltek föl arra a jelenségre, hogy mind idehaza, mind pedig a Kárpát-medence egészében csökken a magyarság száma és részaránya is. Annak ellenére, hogy itt még mindig mi vagyunk a legnagyobb lélekszámú nemzet, a két legutóbbi népszámlálás itthon arról tanúskodik, hogy a magyarok lélekszámának veszteségei a legnagyobbak, s arányai – békeidőben példátlanul – romlanak a saját hazájukban.

Ezért is szükséges a családbarát nemzeti kormányzás fönntartása, emberképünk és identitásunk megerősítése, múltunk, a haza visszaszerzése és megtartása. Ha kell különutas politikával, előre meneküléssel, a modern nemzet hagyományainak megőrzésével. Ez ígérhet nekünk eget és földet, s közte a tisztességes létezés folytonosságát.

(A szerző korábbi kormánybiztos és családpolitikáért felelős helyettes államtitkár az első Orbán-kormányban, jelenleg a KINCS munkatársa)