Nagy Ervin

Vélemény és vita

A posztkommunizmus nyűgje

A második rendszerváltoztatás idejét éljük, amely – hiába álmodtunk róla – nem forradalmi gyorsasággal, hanem évtizedes erőfeszítéssel és építkezéssel zajlik

Az „átmeneti korszak” Magyarországon szép lassan megszűnik létezni, és egy új, a gazdasági mozgásterét bővítő, lokálpatrióta szellemiségen alapuló, mintaadó és nem mintakövető politikát folytató rendszer veszi át a helyét – ami nem csupán a régi lebontását, hanem építkezést is jelent (a koronavírus-járvány okozta „tragikus szünet” után is). A kérdés csupán az, hogy hazai baloldal – a rendszerben megtalálva a helyét – képes lesz-e megszabadulni a posztkommunizmus nyűgjétől, és olyan kormányzóképes potenciállal rendelkező politikai közösségé válni, amely nem akadálya az „átmeneti korszak” lezárásának.

A posztkommunizmus nehezen és sokféleképpen definiálható teoretikus fogalom, de gyakorlat is egyben, amelynek működési sajátosságait szerte Közép-Európában tapasztalhattuk a rendszerváltoztatások óta eltelt évtizedek során. Országonként eltérő módon, de közös nevezőkkel került az egykori keleti tömb egy átmeneti korszakba az 1990-es évtizedben. (Egyedül az NDK képez a német újraegyesítés miatt kivételt.)

Az „átmeneti korszak” azonban csak az előzményekből érthető meg. Zbigniew Brzezinski, a totalitarizmus gyakorlatát évtizedekig kutató világhírű író és politikus az 1989-ben publikált, A nagy kudarc című könyvében így fogalmazza meg találóan és tömören a közép-európai rendszerváltoztatások előtt megfigyelhető folyamatokat:

„A posztkommunista rendszerre jellemző, hogy a kommunizmus olyan mértékben meggyengült, hogy sem a marxista elméletek, sem a kommunista vezetési gyakorlat már alig vagy semmilyen diktátumot nem jelent az aktuális politika számára. Egész egyszerűen azt mondhatjuk, hogy a posztkommunizmus egy olyan rendszer, amelyben a magukat »kommunistának« nevező vezetők nem veszik komolyan a kommunista doktrínákat, mint
a társadalompolitika iránytűjét”, ellenben a társadalom számos területén, a politikától a kultúráig, a gazdaságon át a sajtóig továbbra is zavartalanul fenntartják vezető szerepüket.

Az 1990-re lezajlott alkotmányos rendszerváltoztatás után a posztkommunizmus „második korszaka” köszöntött be, amely annyiban módosult, hogy formailag pluralista, többpártrendszerű és jogállami keretek között működő demokrácia jött létre, de a társadalmi alrendszer hatalmi pozícióit továbbra is az egykori állampártban szocializálódott, a társadalmi tőkéjét a szocializmusban megszerző, de a kommunizmust már szóban sem követő baloldaliak töltik be. Illetve egyes állampárti szereplők ideológiát cserélnek, és leginkább, a szintén nemzetköziséget követő, liberális körök segítségével találják meg a legitimációjukat.

Számos állampárt vezető politikai hatalmát – a privatizációs eljárások során – gazdasági hatalommá menti át, a már a szocializmusban is hegemón „megalkuvó művészek köre” (Csurka István ír róluk először), a liberális értelmiséggel kiegyezve továbbra is fenntartja a vezető szerepét, és „zárt körű klubbá” rendeződik. A tudományos kutatóintézetekben, illetve az egyetemeken pedig tovább tanítanak az egykori állampártot és annak ideológiáját kiszolgáló tudósok.

S végül jellemző az is, hogy az új hatalmi pozíciókat kiépítő egykori nómenklatúra a konzervatív gondolkodást a fasizmus (ma már a diktatúra és az Európa-ellenesség) billogjával igyekszik kiközösíteni, végül pedig a feltörekvő, a nemzeti kérdésekben nem „mintakövető” ifjú baloldali értelmiségnek nem enged semmiféle teret, ez pedig súlyos kontraszelekcióval jár a politikai közösségükben.

A posztkommunista rendszer megszűnése egyrészről erős „ellenkormányzással” (alkotmányozás, társadalmi és gazdasági struktúrák átalakítása, illetve egyes „bázis”-intézmények vezetőinek leváltása), másrészről pedig egy nemzeti célokat megfogalmazó társadalompolitika mentén való építkezéssel lehetséges. Csak így szabadulhatunk meg végleg a posztkommunizmus nyűgjétől.

És végül pedig ne felejtsük el azt az egyáltalán nem mellékes körülményt sem, hogy a „posztkommunizmus leváltása” nemcsak pusztán technikai jellegű üzenet, hanem maga a történelmi lehetőség is. Az átmeneti korszak lezárása a 21. század valódi kezdete és egy lehetőség arra, hogy Magyarország megalapozza következő évtized sikerét. Ha elmúlik a pandémia – annak tanulságával – folytatni kell a nemzetépítést.

(A szerző filozófus, XXI. Század Intézet)

Kapcsolódó írásaink

Veczán Zoltán

Veczán Zoltán

Korsó a kútra

ĀTörtént egyszer Európa fő-fővárosában, hogy két kiküldött kolléga a fárasztó munkanap végeztével úgy döntött, felkeresi a leghíresebb kocsmát, hogy megmártózzon annak háromszázféle sörében

Kondor Katalin

Kondor Katalin

A harangok itthon maradnak?

ĀAz egyházak mindennapi szolgálatukban szívükön viselik a nemzeti összetartozás ügyét

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom