Tamáska Péter

Vélemény és vita

Antalliáda

Harminc év telt el az első szabad választások és az MDF kormányának megalakítása óta: 2020 az emlékezések éve

Különösen sok szó esik Antall Józsefről, az 1867-es kiegyezés minden csínját-bínját kiválóan ismerő történészről, aki a választásokon győztes MDF élén május 23-án kormányra jutott, s önmagát és embereit kamikáze kormánynak nevezte. Tudta, hogy nyugati típusú demokráciáról a késő-kádári megértő anarchia után a gyakorlatban egyelőre szó sem lehet: a tömegek tüntettek, de a rendszerváltó elitek csak most léptek át az értelmiségi, akadémikus politizálgatásból az európai reálpolitikába. A magyar társadalomban volt egy elégedetlenségi potenciál, amelynek hangadóit és az utca népét a jogállam törvényes kereteinek parlamentáris megteremtése sem tudta leszerelni. (Az ugyancsak történész Szabad Györgynek, a parlament elnökének és sokaknak naiv hite volt, hogy a jogállam megteremtésével minden beindul.) Bíró Zoltán, az MDF megalakítója kiszorult pártjából, s követői paktumpolitikáról, az állampolgárok, a „lesajnált nép” többségét maga mögött hagyó MDF vezetőinek és a liberális SZDSZ, a választást elvesztő hangadó pesti és főképp lipótvárosi értelmiség egyezségéről beszéltek. (A négyigenes választással 1989 novemberében a szavazók a köztársasági elnök megválasztását átengedték az Országgyűlésnek, s így lett a vesztes párt, az SZDSZ egyik kulcsembere, Göncz Árpád, volt politikai fogoly köztársasági elnök. Paradoxon volt ez is: népszavazás volt a népszavazás ellen.)

Szomorú rendszerváltás volt: legalizálta a késő-kádári spontán privatizációt, azaz az állami vagyonnak a pártelit, az „új osztály” magántulajdonába jutását, s nem kellett az Magyar Szocialista Munkáspártnak, azaz ahogy akkoriban és korábban emlegették állampártnak sem elszámolnia a pártvagyonnal, s nem került sor a régi rendszer emberiség elleni vagy éppen háborús bűneinek a számonkérésére sem. Hogy ki hogy töltötte ki világnézeti lapját a pártidőkben, lassan közömbössé vált. „Végre legyen nekünk is jó” – mondták az emberek, de a hatalmas államadósság terhe olyan volt, mintha az inkvizíciót is bevezették volna a nyugati típusú demokrácia külsőségei mellett. Privatizációban – mondták büszkén a pártvezérek – gyorsabbak vagyunk, mint Teacherék, a britek, miközben a költségvetés borotvaélen táncolt, s az adósság gyorsabban növekedett, mint a kádári időkben. Kelet-Európában s nálunk is megjelentek a tömegtársadalom veszélyes tünetei. Itt volt a demokratikus intézményrendszer, s mellette egy olyan gazdaság, amely az embereket folyamatosan fogyasztásra, gazdagodásra, sőt jó közérzetre, köznapi boldogságra és szexre biztatta, de a kettő ütközött. A legtöbb ember képtelen volt a törvényesség határán kötéltáncot járni úgy, mint a félelmetes gyorsasággal feltűnt újgazdagok, s egyfajta folyamatos elégedetlenség ütötte fel a fejét a családtól kezdve az iskoláig és a munkahelyig. A mély kultúra, amely a szocializmusban mintegy marginálisan megmaradt, eltűnt, nem volt társadalmi integráció: nem lehetett polgári társadalmat csinálni polgárság nélkül. Az egyház hallgatott.

Hoztam nektek valakit, aki helyettetek is politizálni fog – jelentette ki a kezdetek kezdetén, a nemzeti kerekasztal-tárgyalások előtt a politizáló és népszerű költő, Csoóri Sándor. Antall József volt az.

A választási győzelem után az MDF Bem téri székházában tanítványaként én is gratuláltam, a kézfogáskor tenyere hideg és nedves volt. A neheze csak most jön – mondta. S így utólag, harminc év után csak azt mondhatjuk, az országnak, amely remény és polgárháborús érzelmek között hányódott, mint egykor 1918-ban, szerencséje volt. Megjött az az ember, akiből a kádári időkben folytatott hivatali és tudományos „eretnekségei” után a politikusi tehetség kitört. A vita nem fajult verekedéssé. Gyakran és sokan mondták, mondtuk akkor, hogy radikálisabb átmenet kellett volna, úgy, mint aztán Václav Klaus csinálta Csehországban vagy Mart Laar a sikerországgá lett Észtországban, s Antall Józsefnek nagy volt a személyes felelőssége, hogy nem így történt. Hibásan mérte fel a helyzetet?

A taxisblokád aztán megmutatta, milyen megosztott volt a mélyben az ország, hiszen a négynapos népfelzúdulás majdnem a kormány bukásához s polgárháborúhoz vezetett. A társadalomban nagy erővel volt jelen a nemzeti újjászületés vágya és ugyanakkor a szélsőséges, a „szadeszos” ultraliberalizmus. Lenin-fiúk – utalás az SZDSZ-es vezérek pártállami atyáira – álltak szemben mucsával, a magyar elmaradottsággal, ez volt leolvasható a tévéinterjúkból éppúgy, mint az utcai plakátokból és falfirkákból.

Valamit akkor elmulasztottunk, s nem azért, mert nem olvastuk a gazdasági liberalizmus apostolait, Friedmannt és Hayekot. S talán, mert olvastuk, nem lett nemzeti a Nemzeti Bank, baj lett a privatizációval, a kárpótlással és a földtörvénnyel. Bizonytalan, formátlan tömegként úgy csapódtunk Európa szikláihoz, mint a hullámverés.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A hazugság halála

ĀFricska. Immáron tézisnek tekinthetjük: honunk frusztrált, krónikus hazudozói között a baj lételem

Dippold Pál

Dippold Pál

Tökörésző Gergely

ĀRendkívül laza és magát viccesnek gondoló csávó ez a Karácsony Gergely. Ha csupán az elmúlt hét általa leírt és elmondott szövegeit nézzük, azokból kiderül, milyen is egy liberális illető

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom