Ameddig azok döntik

Milyen szimbolikus: osztrák és német cégek csupaszítják le régi magyar hegyeinket, visszaítélt, de vissza nem kapott erdeinket, osztozva a hasznon az engedélyt örömmel kiadó Bukarest helytartóival. Románia ragadozó-fosztogató állama Erdélyben még mindig csak kizsákmányolandó tartományt, őshonos lakóiban pedig e rablás akadályát látja.

A magyarok elleni ezerfrontos küzdelem száz éve egy napra sem szünetel. A letaroló, gyarmatosító barbár szellem a kisemmizésen túl megmutatkozik a szimbólumaink elleni erőszakban, a zászlókért, magyar szóért kiszabott bírságokban, az anyanyelvű feliratok leszedésében, a mindennapi bunkó bozgorozásban, amit az utolsó kolozsvári telepes román utcagyerek éppúgy vág oda az embernek, mint az ország legfőbb méltóságának számító, megrománosodott nevű Iohannis – aki egyébként eközben éppúgy árusítja ki Németországnak a román munkaerőt, ahogy Ceaușescu árulta fejpénzért az NSZK-nak szász őseit. De ott van ez a szellem a magyar gimnáziumok elfoglalásában, a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem kisajátításában, a prémiummal a magyar településekre csábított telepesekben, a Székelyföldtől megvont forrásokban, a lerohadni hagyott utakban, a kizsigerelt munkaerőben, az előbb elnéptelenített, majd elrománosított városok agglomerációiként használt falvakban, a színmagyar településekre hívek nélkül, erőfitogtatásból felhúzott ortodox templomokban vagy a gyulafehérvári városképbe belerondító „Facebook-emlékműben”.

Persze, hogy ez van mögötte: a nagy centenáriumi erőlködésből kék–sárga–vörös trikolóros nacionalista csinnadratta lett, a kisebbségi komplexus és a megalománia együttes kórképe. Ezért kellett nekik Trianon évfordulója is. Megint a régi logika: száz éve a bojárfeudalizmusban fuldokló Órománia inkább vállalt két háborút és három hitehagyást, hogy megszerezze a magyarok gazdag országrészét, mint hogy reformokkal megjavítsa a sajátját. Most is cél a magyarok ünnepét,
a nemzeti összetartozás méltóságteljesen megült napját elvenni, tönkretenni, túlharsogni. Nem elég a győzelmi tánc, mindenáron el kell menni a kárvallott fél temetésére és pezsgőt bontani halottai sírján, lehetőleg inni a koponyájukból, ahogy egy huszonegyedik századi európai nemzethez illik. Ha ráunnak, mi lesz a következő nemzeti ünnepük? Talán augusztus 4., amikor 1919-ben harmadik árulásukkal elfoglalták Budapestet?

Európa maga száz éve hallgat, s mi száz éve tűrjük a pofonokat, mert tapasztaltuk, ha egyet visszaadunk – régebben keletről, most nyugatról – korbácsütést kapunk érte. Miközben okkal-ok nélkül Brüsszelbe meg Strasbourgba rángatják raportra a magyar kormány képviselőit Európa szellemiségének állítólagos képviselői, Bukarest évszázados emberijog-tiprását folyamatosan szó nélkül hagyják, a neofasiszta szólamokat zengő elnököt meg egyenesen Nemzetközi Nagy Károly-díjjal tüntetik ki, méghozzá a kisebbségek védelméért!

Mit tehetnénk? Tán mi is csússzunk-másszunk mindenkor az erősebb előtt, és nyomjuk el a kisebbségeinket? Értelmetlen lenne, barbárságban a barbárokat úgysem múlhatjuk felül. Mi nem állhatunk be a rombolók sorába: mi építeni tudunk. Hát, építkezzünk, s erősödjünk, hogyha a forgandó történelem elhozza a nagy pillanatot, erőt tudjunk mutatni. Ahogy az Ismerős Arcok zenekar már csaknem húsz éve megénekelte: ameddig azok döntik, mi ültetjük addig a fenyőt.

(A szerző újságíró)