Veczán Zoltán

Vélemény és vita

Ameddig azok döntik

Aki gyakran utazik Erdélybe, annak feltűnhet, hogy egyre több tarvágás csúfítja el tájait, a fenyőrengetegek helyén a rablógazdálkodás által meghagyott csonkok meredeznek az égnek, mint megannyi sírkereszt

álláspont

Milyen szimbolikus: osztrák és német cégek csupaszítják le régi magyar hegyeinket, visszaítélt, de vissza nem kapott erdeinket, osztozva a hasznon az engedélyt örömmel kiadó Bukarest helytartóival. Románia ragadozó-fosztogató állama Erdélyben még mindig csak kizsákmányolandó tartományt, őshonos lakóiban pedig e rablás akadályát látja.

A magyarok elleni ezerfrontos küzdelem száz éve egy napra sem szünetel. A letaroló, gyarmatosító barbár szellem a kisemmizésen túl megmutatkozik a szimbólumaink elleni erőszakban, a zászlókért, magyar szóért kiszabott bírságokban, az anyanyelvű feliratok leszedésében, a mindennapi bunkó bozgorozásban, amit az utolsó kolozsvári telepes román utcagyerek éppúgy vág oda az embernek, mint az ország legfőbb méltóságának számító, megrománosodott nevű Iohannis – aki egyébként eközben éppúgy árusítja ki Németországnak a román munkaerőt, ahogy Ceaușescu árulta fejpénzért az NSZK-nak szász őseit. De ott van ez a szellem a magyar gimnáziumok elfoglalásában, a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem kisajátításában, a prémiummal a magyar településekre csábított telepesekben, a Székelyföldtől megvont forrásokban, a lerohadni hagyott utakban, a kizsigerelt munkaerőben, az előbb elnéptelenített, majd elrománosított városok agglomerációiként használt falvakban, a színmagyar településekre hívek nélkül, erőfitogtatásból felhúzott ortodox templomokban vagy a gyulafehérvári városképbe belerondító „Facebook-emlékműben”.

Persze, hogy ez van mögötte: a nagy centenáriumi erőlködésből kék–sárga–vörös trikolóros nacionalista csinnadratta lett, a kisebbségi komplexus és a megalománia együttes kórképe. Ezért kellett nekik Trianon évfordulója is. Megint a régi logika: száz éve a bojárfeudalizmusban fuldokló Órománia inkább vállalt két háborút és három hitehagyást, hogy megszerezze a magyarok gazdag országrészét, mint hogy reformokkal megjavítsa a sajátját. Most is cél a magyarok ünnepét,
a nemzeti összetartozás méltóságteljesen megült napját elvenni, tönkretenni, túlharsogni. Nem elég a győzelmi tánc, mindenáron el kell menni a kárvallott fél temetésére és pezsgőt bontani halottai sírján, lehetőleg inni a koponyájukból, ahogy egy huszonegyedik századi európai nemzethez illik. Ha ráunnak, mi lesz a következő nemzeti ünnepük? Talán augusztus 4., amikor 1919-ben harmadik árulásukkal elfoglalták Budapestet?

Európa maga száz éve hallgat, s mi száz éve tűrjük a pofonokat, mert tapasztaltuk, ha egyet visszaadunk – régebben keletről, most nyugatról – korbácsütést kapunk érte. Miközben okkal-ok nélkül Brüsszelbe meg Strasbourgba rángatják raportra a magyar kormány képviselőit Európa szellemiségének állítólagos képviselői, Bukarest évszázados emberijog-tiprását folyamatosan szó nélkül hagyják, a neofasiszta szólamokat zengő elnököt meg egyenesen Nemzetközi Nagy Károly-díjjal tüntetik ki, méghozzá a kisebbségek védelméért!

Mit tehetnénk? Tán mi is csússzunk-másszunk mindenkor az erősebb előtt, és nyomjuk el a kisebbségeinket? Értelmetlen lenne, barbárságban a barbárokat úgysem múlhatjuk felül. Mi nem állhatunk be a rombolók sorába: mi építeni tudunk. Hát, építkezzünk, s erősödjünk, hogyha a forgandó történelem elhozza a nagy pillanatot, erőt tudjunk mutatni. Ahogy az Ismerős Arcok zenekar már csaknem húsz éve megénekelte: ameddig azok döntik, mi ültetjük addig a fenyőt.

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Tamáska Péter

Tamáska Péter

Járvány és unalom

ĀA magányt hozta nekünk a vírus meg szokatlan tavaszi szomorúságot. Magunkban kéne megkeresni, amit kívül úgysem lehet megtalálni

Bogár László

Bogár László

Európa Sor(o)stalansága

ĀA Soros által felvázolt stratégia valóban mindent megoldana, csak nem úgy, ahogy azt a spekuláns sugallja