Privatizáció vagy tervezett kifosztás? (7.)

Az eddigi írásokban a folyamatot abból a szemszögből vizsgáltam, hogy milyen „módszerek” érvényesültek, miként történt a talaj előkészítése már a rendszerváltozást megelőzően a „privatizálhatósághoz”, valamint az egyes hazai szervezetek miként működtek közre.

Kiemelt szerep jutott ebben a hajdani külkereskedelmi vállalatoknak, a többtucatnyi impexnek. A folyamat forgatókorongja azonban a mindenható Magyar Nemzeti Bank volt, amely a rendszerváltozás után még évekig nem szolgált rá a nevében szereplő egyik szóra sem. A bankra éppen azért nem, mert évekig sorozatban zúdította a veszteségeket az államkasszára.

Az eddigiekből egyértelmű, hogy az ország kifosztására az előkészületek már jóval a rendszerváltozás előtt elkezdődtek. Az is világos, hogy az abban részt vállaló hazai vezető kollaboráns komprádorok is politikai rendszerektől függetlenül már a rendszerváltozás előtt is működtek. Azután pedig korábbi tervhivatali alelnökből jegybankelnök, pártállami utódpártvezetőből kereskedelmi banki elnök, vezérigazgató lehetett 1990 után. Az elemzést itt akár be is fejezhetnénk, de ahogy a mondás is szól, evés közben jön meg az étvágy. Reményeim szerint nemcsak az enyém, hanem a korszakot tárgyilagos megfontoltsággal és értelemmel követő honfitársaim közül is sokaké. Hiszen arról van szó, hogy a kifosztás mindannyiunk kárára és a kifosztók közös hasznára történt. Remélem, a feltárásra ma már kellő elhivatottság is van. Ezúttal reményeim szerint többen lesznek olyanok, akik a maguk környezetében lezajlott konkrét eseményeket (egyedi privatizációs történetek) hajlandók lesznek megörökíteni és a közönséget is tájékoztatni ezekről. (Ezek megírásában egyébként szívesen segédkezem.)

Ebben a cikkben azonban arra törekszem, hogy azt a kézenfekvő küszöbön álló történelemhamisítási történetet – ami szerint a privatizáció a korszak jelensége volt, és lényegét tekintve mindenütt azonos módon zajlott le – kívánom megvizsgálni a korábbi szovjet blokk országainak tapasztalatán keresztül. Valami miatt ugyanis a korabeli – fejlettség alapján ugyan relatív, de mégiscsak – első helyünket, amit ezen országok között élveztünk 1990-ig, „sikerült” 2010-re sereghajtó pozícióra cserélni. (Hajdani pártállamiak mai utódainak szájából akár beismerésnek is vehetjük, hogy ma Romániának is csak a hátát nézegethetjük.)

Indítsuk az összehasonlítást először a Csehszlovákiából kivált, ma Cseh Köztársaság néven futó országgal. Náluk – és később lényegében Szlovákiában is – a szerint a modell szerint történt az átalakulás, ahogy azt Václav Klaus egykori pénzügyminiszter, későbbi cseh miniszterelnök és államfő meghatározta. Elve az volt, hogy ahol csak lehet, a hazaiak jussanak az állami tőkejavakhoz. Klaus ugyan nem tagadta a külföldi tőke szükségességét, de arra korlátozta, ahol a problémák hazai erőkkel nem voltak megoldhatók. Ingyenes privatizációs kuponokat osztott állampolgári alapon a hazai SZDSZ és követői harsány kacaja közepette.

Támogatta a zöldmezős külföldi beruházásokat, valamint azokat, ahol cseh tőkéből nem lehetett volna eredményeket elérni. Így nyerte el a Škoda autógyártó többségi részesedését – egyébként öldöklő árversenyben – a német Volkswagen. Az eredmény ma is látványos.

Klaus ajtót mutatott azoknak a befektetőknek, akik a szerződéseket nem tartották be. Így vált meg egyebek mellett a francia Air France-tól. Ha valamit mégis el kellett adni, annak alaposan megkérte az árát. A cseh telekommunikációs társaság nagyjából akkora piaccal rendelkezett, mint a magyar – a privatizáció előtt. Mégis a külföldi többségi részvénytöbbséghez szükséges két százalékért a csehek többet kaptak, mint mi a teljes társaságért.

Klaus mindent megtett, hogy erős hazai tulajdonososztály jöjjön létre. Azokban a szektorokban, ahol a külföldiek nem jutottak szóhoz, mert azok a helyieknek voltak fenntartva, a csehek bevásárolhattak. A kuponoknak azonnal hatalmas hazai felára alakult ki. Voltak, akik kupont vásároltak és privatizáltak, mások eladták, és a pénzzel az U Fleků sörözőbe siettek. A kuponokkal a csehek jutottak nagy iparvállatokhoz, pénzintézetekhez és biztosítókhoz, valamint a teljes kiskereskedelmi hálózathoz. Végig olcsó, két-háromszázalékos hosszú lejáratú privatizációs hitelek is elérhetők voltak. Nem véletlen, hogy a csehek úgy húztak el mellettünk, mint az új Škoda Octavia egy rozzant, régi S 100-as mellett.

A lengyel eset is megérdemli a figyelmet. Ők súlyosabban el voltak adósodva, mint mi. Azonnal csatlakoztak az úgynevezett Brady-tervhez, és adósságaik negyven százalékát elfelejthették. A tervezetet és más hasonló ajánlatokat hazánk komprádor pénzügyesei visszautasítottak. A lengyelek az aktuálpolitikában is korábban ébredtek, mint a mi közönségünk. Korábban és nagyon határozott fölénnyel szabadultak meg a posztkommunista politikai erőktől, ami nekünk túl sokáig tartott. Mindenképpen megemlítendő, hogy a lengyel és a magyar posztkommunisták között nagy a különbség is. Ami nagyon szemléletesen megfigyelhető volt az uniós csatlakozási folyamat során.

Kiemelendő mindkét ország szempontjából a létkérdésmélységű agrárfejezet tárgyalása. Ebben az időben náluk és nálunk egyaránt posztkommunisták voltak a kormányon. Nálunk Medgyessy Péter, ott Leszek Miller volt a miniszterelnök. Az Európai Bizottság „az esélyegyenlőség legnagyobb dicsőségére” az agráriumnak a szokásos száz helyett huszonöt százalékos támogatást ígért, ami csak hét év múltán emelkedhetett fel a jogos összegre. Leszek Miller befejezettnek jelentette a tárgyalásokat, és felállt az asztaltól. Azonnal ötvenöt százalék volt a lengyeleknek a következő ajánlat. Eközben a magyar tárgyalók már vidáman falták a lazacos szendvicseket a büfében, és hazajövet megüdvözülten jelentették a huszonöt százalékos eredményt. Az agráriumnak annyi kárt egyik állam sem okozott, mint a mi posztkommunistáink.

Sehol nem okoztak földügyben sem olyan káoszt, mint nálunk a kárpótlási jegyekkel. Ma is még a terület közel fele „gazdátlan”, ami rontja az ágazat versenyképességét. Romániában még az erdőterületek is visszakerültek a közösségek tulajdonába erdőközösségek formájában, amint az működött korábban évszázadokig. Ha bizonyítható volt a hajdani tulajdonlás, több országban éltek a reprivatizációval, és a tulajdonosoknak vagy jogos örököseiknek természetben adták vissza a javakat. Nálunk ez szóba sem jöhetett, az ilyen ötletekre nem volt hajlandóság. A privatizációs menetet egyébként is az élcsapat élcsapata, a „tudjuk, merjük, tesszük hazafiak” (SZDSZ) irányították, akik napi gyakorisággal frissítették tudásukat az akkori amerikai nagykövet, Palmer villásreggelijei közben.

Nem mehetünk el az orosz példa mellett sem szótlanul. Jelcin a Nyugat kedvence volt, noha megbízható források már akkoriban is arról szóltak, hogy évente mintegy ötven-hetvenmilliárd dollárnyi vagyon és pénz tűnik el nyomtalanul. Putyin elnöksége alatt Oroszország ismét feliratkozott a világhatalmak közé, és nemcsak katonai, de gazdasági értelemben is. Ez nem történhetett másként, mint a kifosztás megszüntetésével és méltányos új egyezmények létrehozásával a hazai és a nemzetközi globalista tőke között.

Václav Klaus kezdettől erre törekedett, nekünk ez két évtizedes vargabetű után sikerült. A hazai komprádorok a legnagyobb kárt éppen a hazánkban mindig is ígéretes agráriumnak és az élelmiszeriparnak okozták, ami hosszú ideig Magyarország legfontosabb devizatermelő ágazata volt. Szándékuk világos volt: a vidéki, az ő életfilozófiájukat elutasító rétegeken még egy végsőt ütni. Céljukat, hogy a hazai exportteljesítményeket barátaik kezébe tegyék, és ezzel a kitettségünket végletekig fokozzák, hazai ipari zászlóshajók gyors piaci leértékelésével, felszámolásával vagy bagóért történő privatizálásával érték el.

A bankrendszert szinte ajándékként juttatták partnereik kezére, azután, hogy a bankokat az adófizetők terhére feltőkésítették. A több évtizedes (1973–1997) közötti komprádor kollaboráció leplezésére az ideális intézmény a Magyar Nemzeti Bank volt. Az 1994-ben ismét hatalomra került baloldali kétharmad az évtizedek alatt felgyülemlett és leplezett veszteségeket játszi könnyedséggel zúdította az adófizetők nyakába. Ráadásul még a fekete humor sem volt idegen komprádorainktól, amikor a műveletet adósságcserének keresztelték el: az állam a nyakába kapott újabb huszonötmilliárd dollárnyi adósságterhet, amiért cserébe semmit sem kapott.

Mindez a hivatalos rendszerváltozás után hét évvel megtörténhetett anélkül, hogy a közvéleményben a legcsekélyebb megbotránkozást váltotta volna ki. Az a rendszerváltozás, amitől az ország népe sorsa jobbra fordulását várta, valójában csak 2010-ben kezdődött, de jól érzékelhető módon inkább akkor, amikor sikerült visszakormányozni a jegybankot a nevében jelzettekhez – magyar, nemzeti és még bank is – és a helyes útra, azért, hogy a nemzeti valuta védelme mellett a kormány gazdaságpolitikáját is támogatni tudja.

(A szerző közgazdász)