Nem találom a Fülöp-szigeteket

Amikor az első bírósági eljáráson kívüli kivégzésekről szóló hírek szállingózni kezdtek a szigetországból, egy diplomata ismerősöm úgy vélekedett, hogy lám, most mindenki meglátja, mennyire nem hatékony a bűnözés kezelésére egy államilag szponzorált vigilantizmus, azaz önbíráskodás. Kissé elégedetlen arckifejezésre váltott, amikor megjegyeztem, hogy a nyugati liberális elit ez esetben inkább attól fél, hogy Duterte brutális módszerei egészen véletlenül mégiscsak látványos sikerhez vezetnek a bűnözési arány csökkentésében. Az önjelölt demokráciaexportőrök ugyanis semmitől sem tartanak annyira, mint szembesülni az ő megkérdőjelezhetetlen társadalmi téziseiket semmibe vevő, egyre több helyen burjánzó siker, jólét vagy biztonság tényével.

Négy év után szerettem volna utánajárni annak, vajon melyikünknek volt igaza. Egyetlen összehasonlítás érdekelt csupán: a kábítószer-fogyasztók aránya 2016 előtt és 2016 után. Ez egy nagyon egyszerű mutató, talán az első kérdés, amit a fejleményeket követő egyén spontán feltesz magának. Egy jó óra keresés után megdöbbenésemre rá kellett jönnöm, hogy ez a teljesen alapszintű adat ugyancsak áldozatul esett a tények, a valóság és az igazság baloldali babilóniai fogságának. Semmi, nulla, zéró, teljes űr… Egy totális információs moratórium folytán egyszerűen eltűntek ezek az ártalmasnak ítélt adatok. Mindenki, a legkisebb blogtól a világsajtó sztárjaiig itt is tudta a dolgát, és serényen fasisztázott, diktátorozott tények, számok vagy konkrét adatok teljes mellőzésével.

Az igazságot a pártatlanság legszigorúbb kritériumai alapján birtokló és kiosztó globális sajtó és civil hálózatok logikáját ismerve ebből természetesen csakis egyetlen következtetést vonhat le az ember, mégpedig azt, hogy a 2016 előtt drogkartellek által uralt államban – a törvényesség alapnormáit megszegve – igenis sikereket kezdtek elérni a bűnözés visszaszorításában. A 107 milliós országban eddig 5500-tól 6700-ig becsülik az eljárás nélkül kivégzettek számát. Ezt a számot persze a legkisebb erőfeszítés nélkül is megtalálja az érdeklődő, ez ugyanis az egyetlen, amit ontanak magukból a jogállamiságért harcoló NGO-k és sajtójuk. Arra már lényegesen kevesebb helyen találunk utalást, hogy Duterte elnök módszerei nyolcvankét százalékos népszerűségnek örvendenek a lakosság körében, míg hatvanhat százalékuk van azon a véleményen, hogy a kábítószer-használat visszaesett helyi közösségeikben. A Fülöp-szigeteki sajtóiroda (PNA) szerint 220 728 letartóztatás történt kábítószerüggyel kapcsolatban, és közel nyolcszázmillió dollár értékű szert foglaltak le. Rendőrök, kormányhivatalnokok, politikusok is voltak a letartóztatottak között, beleértve Duterte elnök öt volt közeli munkatársát is. Emellett közel félmillió kábítószer-használó vetette magát alá önkéntesen különböző rehabilitációs programoknak.

A fentiekből talán kitűnik, hogy nem állja meg a helyét az a gyakran ismételgetett kritika sem, miszerint csak a kis halak akadnak fenn Duterte hálóján, szegények és elnyomottak. Éppen ellenkezőleg, a metamfetamin-járvány, helyi nevén „sabu”, egyik legfőbb haszonélvezője Mindanao tartományban az ISIS terrorszervezettel szövetséges Maute-klán és Abu Sayyaf iszlamista csoport volt. Fegyver- és kábítószer-kereskedelemből profitálva olyan mértékben megerősödtek, hogy 2015-től nyílt ellenállásba kezdtek a központi hatalommal szemben. A konfliktus 2017-ben csúcsosodott ki a Marawi városáért folytatott harcban, amelyben közel ezer iszlamista és kétszáznegyven katona vesztette életét, míg a felkelés során több százezer civil kényszerült otthona elhagyására.

A helyzet tehát rendkívül összetett, és Isten őrizz, hogy itt igazolni próbáljuk a jogrendszer keretein kívül eső erőszakos konfliktuskezelés bármely formáját, még ha ez ott társadalmi népszerűségnek is örvend. Megszaporodtak például a keresztény papok és értelmiségiek elleni támadások is, ugyan nagy valószínűséggel nem vallásuk, hanem baloldali ideológiákhoz való ragaszkodásuk miatt. Civilek, gyermekek estek áldozatul az öntörvényeskedő rendőri vagy vigilante csoportoknak, míg maga az elnök államférfihoz nem illő kijelentései (Obama elnököt például „örömlány” fiának nevezte) tovább növelték az ország nemzetközi elszigeteltségét.

Ami fontos viszont, hogy ilyen témákban is a tények és az értelem erejével álljunk ellen annak az ideológiai alapon történő öncenzúrának és cinikusan megfogalmazott ferdítéseknek, amelyek hazánkat is két lábbal tapossák. A valós Magyarország – ugyanúgy, mint az igazi Fülöp-szigetek – szinte eltűnt a globális köztudatból, helyette egy groteszk propagandacsomag kering, amelynek ugyan semmi köze az igazsághoz, de tápot nyújt a világot behálózó, önelégült gyűlöletszektának. Ami ma egyes, függetlenül gondolkodó országok, népcsoportok vagy nemzetek ellen folyik tényeket és jogi normákat figyelmen kívül hagyó, önjelölt igazságosztók részéről, az nem más, mint ideológiai lincselés. Ennek erkölcsi megítélése ugyanabban a kategóriában kezelendő, mint a halottakat maga után hagyó demagóg öntörvénykezés.

(A szerző teológus, újságíró)