Kiss Antal

Vélemény és vita

Székely aláírásgyűjtés, EU-s hazugságipar

Ormótlan nagy hazugság az, hogy az Európai Unió minden polgára azonos, alapvető emberi jogokkal rendelkezik, hogy másról, például a kohéziós források elosztásáról ne is beszéljünk

Ez pedig a „szervezet” alapvető létének kérdését veti fel. Azért nevezem „szervezet”-nek ezt a jogi kreatúrát, mert belső kohéziója már nincs, technokrata tákolmánnyá lett az egykori Európai Közösség. Talán a szállásterületükön élő, őshonos nemzeti közösségek ügye egy kicsit felrázhatja a semmi ágán, delíriumban lengedező, szuperliberális adminisztrációs óriásgépezet tagjait. Vagy nem.

A magyar nemzeti közösség egy lassan hat éve zajló eljárás egyik fontos állomásán a részvizsgát, a belépő feladatot megoldotta. Magyarországon kívül a tömbmagyarsággal bíró és európai uniós tagsággal is rendelkező romániai és szlovákiai, azaz erdélyi és felvidéki területeken közel másfél millió aláírást gyűjtött az őshonos európai uniós közösségek kohéziós forrásokhoz való közvetlen hozzáférésének ügyében. Ennek örülni kell, hiszen a magyar közösség tíz százaléka egy ügy mellé állt. Vitathatatlanul szép teljesítmény, azonban elgondolkodtató, hogy csak komoly kampánycsapattal, profi közösségimédia-mozgósítással, hatalmas hajrával sikerült a küszöbszámot éppen a határidőre teljesíteni úgy, hogy a (pót)vizsga lehetősége még mindig az Európai Bizottság kezében van. Ha és amennyiben a tisztelt bizottság úgy dönt, másik tizenkét, folyamatban levő EU-s gyűjtéssel együtt, a Covid-járványra és a brüsszeli informatikai rendszer makacs hibáira való tekintettel kitolja a gyűjtési határidőt. Tisztelet mindenkinek, aki ezt a remek eredményt segített elérni.

Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács alapító vezetője már évek óta kiáltja a nagy magyar világba, hogy ez fontos ügy, azonban nem ért célba, mert társadalmi szinten sajnos a határon túl élő magyarok ügye, az összmagyarügy nem a nemzeti minimum része. Ugyanis nemzeti minimum nincs, így az együvé tartozás okán bármely nemzettestet ért sérelem, diszkrimináció sem „veri ki a biztosítékot” a magyar politikum egészében. A negyvenéves magyarországi internacionalista, kommunista beidegződések máig élnek, így ma egy erdélyi ember lehet nettó román ács egy építkezésen vagy egy csallóközi magyar csak szlovák vásárló egy győri bevásárlóközpontban. A nemzeti együvé tartozás kérdése, a Kárpát-medencei magyar nyelvi, kulturális azonosság, a diaszpórában élő magyarokkal való esetleges közösség nem volt (nem lehetett) része a baloldali évtizedek politikai közbeszédének. Ez a téma így a rendszerváltoztatástól kezdődően a közép- és jobboldali politikum hatókörébe sodródott. Azonban az is vitathatatlan, hogy minden rendszerváltó párt tagjai között találtunk és találunk a határon túli magyarok ügye iránt elkötelezett képviselőket, akik nem voltak restek az összetartozás ügye mellé állni, sokszor pártjaik rosszallása ellenére sem.

A 2010-es választások után négy évig vezethettem azt a brüsszeli „hunineu” irodát, amelyet a Magyar Országgyűlés alapítványa tartott fenn és tart fenn a mai napig a házelnök vezetésével, amelynek kuratóriumához minden éppen aktuálisan mandátumot szerző párt tagot delegál. Színes világ, sokat tanultam a kuratóriumi ülések alkalmával, mert előhívható volt a politikai széttagoltság ellenére is a közös gondolkodás szándéka, az együttműködésre való hajlandóság. (Azóta nagyot fordult a világ, hiszen van olyan parlamenti párt, amelynek tagjai nyíltan román és szlovák elvtársaiknak kampányolnak a posztmodern internacionalizmus európai képviselőiként.) Brüsszeli munkám – amelynek során az SZNT kezdeményezései mindig zászlónkon voltak – talán legérdekesebb eseménye az a kerekasztal-konferencia volt, amelyen a Brüsszeli Magyar Fejlesztési Központba hívtam az európai unió fővárosába delegált regionális nemzeti közösségek képviselőit, baszkokat, feröerieket, katalánokat, dél-tiroliakat, aalandiakat, hogy beszéljenek önálló (!) gazdaságukról. Ugyanis akkor, nemzetpolitikával foglalkozva hamar beláttam, hogy a „bőgatyás” Trianon-siratás, a nemzeti becsületünket ért, orbitális jogsértés egymást felüllicitáló elemzése, a nemzeti fájdalom szívbemarkoló érzésének újbóli harsogása, a sebek folyamatos szaggatása sehova nem vezet, főleg nem Brüsszelben. Ebben e derék európaiak megerősítettek. A katalán főképviselő előadása Katalónia gazdaságáról szólt. Nos ilyen nincs, és mégis van. A derék diplomata kivetítette a képet, amin egy dolgot felejtett el bejelölni, a francia–spanyol határt. Ennyi, nincs – mondta, mikor rákérdeztem, hogy hol a határvonal. A lisszaboni szerződésben. Szabad „áramlás” van az EU-ban. Mit foglalkoznak ők határokkal, pontosabban foglalkoztak, csak a katalán nemzeti közösség határaival, a vonalat ott húzták meg, ahol a közel kilencmilliós történelmi katalán közösség határai vannak. Számukra ez a katalán vonal a határ. Egy nyelv, egy kultúra, egy lélek, egy gazdaság. Milliárdos fejlesztési elképzeléseket rajzolt elénk, határtalan magabiztossággal, a szó valódi értelmében. Mellesleg ez a „Katalónia” volt már 1992-ben is olyan erős, hogy az odavalósi Samaranch elnök olimpiát is tudott rendeztetni Barcelonával. Ma is Spanyolország gazdaságának húzóereje, és ezért jelent feszültséget a spanyol belpolitikában bármikor is kiválásának legkisebb megnyilvánulása. Azonban ez már egy másik értekezés tárgyát képezi.

Miért is fontos az őshonos, szállásterületükön élő (akár kis létszámú) nemzeti közösségek kohéziós forrásokkal való támogatása e szép siker lehetőségét is akár magában rejtő polgári kezdeményezés kapcsán? Alapvetően két dolog miatt. Az első a nemzetek Európájának gondolata, a második, számunkra kiemelten fontos: a közép-európai gazdasági tér, ezen belül is a Kárpát-medencei nemzeti közösségek gazdasági együttműködésének fontossága. Talán írásomban feltűnt, hogy a kisebbség szót nem írtam le. Nem véletlenül. Előbb említett brüsszeli munkám során ugyanis az irodámban dolgozóknak és a hozzánk jövő gyakornokoknak egy közös perselybe be kellett dobni tíz centet, ha kiejtették a kisebbség, minority szót, ami egyetlen írott anyagunkban sem szerepelhetett. A kisebbség és közösség relációval egy későbbi írásban foglalkozom e polgári kezdeményezés kapcsán, azonban itt annyi engedtessék meg elöljáróban, hogy tisztázzuk, miért is fontos Európát, az Európai Uniót közösségként, gazdasági közösségként tekinteni. Egy közösség azt feltételezi, hogy annak egyenrangú tagjai vannak, mindenki tehetsége, képessége alapján annak sikeréhez hozzá tud járulni. Mindenki egyformán, mindenkinek egyforma feltételeket adva a lehető legjobb teljesítmény leadásához. Olyan helyzetet teremtve, mint a gyári autók versenye, amely nem Forma–1, ami gazdagok, kevésbé tehetősek, kicsik, nagyok, jobban fejlesztők, lemaradók vetélkedése, előre borítékolható eredménnyel. Ezt hívják más néven kétsebességes Európának is.

A Székely Nemzeti Tanács kezdeményezése tehát erre a nagyon jelentős problémára is rávilágít, s nekünk, magyaroknak pedig különösen fontos gazdasági utunkat is segít kikövezni. Nevezetesen a kohéziós források ilyetén módon való, igazságosabb elosztásával egyenletesebben fejlődhetne a közép-európai gazdasági térség és a Kárpát-medence minden országa is, ha elhiszik ezt a szomszédos országok politikai vezetői, ha nem. Amennyiben komolyan vesszük a határtalan Európai Uniót, annak határtalan lehetőségeit, akkor az egymás közvetlen közelében élő nemzeti közösségek, határoktól függetlenül a gazdasági együttműködés motorjai lehetnek. Sokkal több van bennünk, mint gondoljuk, csak az EU-tól mindenkinek azonos „gyári versenyautót” kérünk. A brüsszeli hazugságipar helyett végre legyen tiszta verseny az egyenlő jogok és lehetőségek Európájában, amelynek igazán így lehet újra belső kohéziója.

(A szerző teológus)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Bernadett levele

ĀFricska. Azon néppárti képviselők, akik még nem vesztették el a józan eszüket, most aztán olvasgathatnak. Talán fény gyúl a homályban

Dippold Pál

Dippold Pál

Macskajancsik, cicamancik

ĀA balliberális politikusok óriási módon szeretnek egyesülni. Attól sem riadnak vissza, hogy még a kígyót is a keblükre öleljék, ott melengessék, aztán frigyre lépjenek vele