Tamáska Péter

Vélemény és vita

Május 8., más olvasatban

Lassan itt van a második világháború befejezésének hetvenötödik évfordulója

Kétféle háború van, tanították a marxisták: az igazságos és az igazságtalan. A második világháborúra ezeknek a jelzőknek a használata nemcsak szomorú, de érthetetlen is. Ugyancsak értelmetlen az az állítás, hogy a demokráciák harca volt egy totális diktatúra világhódításával szemben. A német–szovjet háború megindulásával ugyanis máris az alvilágba szállunk le, s csak azt mondhatjuk, hogy esemény volt elég, s ezek az események tragikusak, hátborzongatók és undorítók voltak.

Évtizedek óta ünnepelni kell a demokráciák győzelmét május 8-án, s a németeknek illene totális vereségükről mint felszabadulásról beszélni – mondják Nyugaton a győztesek. Örülök, hogy a jubileum kapcsán a Junge Frei­heit magyarul is olvasható írásai megemlékeznek 1945 áprilisának történéseiről s arról, hogy a háború milyen volt német szemszögből az utolsó napokban. A halbei katlancsatáról, a bautzeni, a német páncélosok utolsó győzelméről, a see­lowi magaslatokról, amelyeken a sztálingrádihoz hasonló véres ütközet zajlott Berlin védelmében, s aztán egy harzbéli kisváros, Treseburg melletti kivégzésről. Itt kilenc fegyvertelen, hazafelé tartó Hitlerjugend-fiút amerikai katonák szovjet módra, tarkólövéssel végeztek ki. A KGB-kedvelte tarkólövés amerikai változatban.

S itt van a kisváros Freudenstadt – az Isten nélküli napok, ahogy a cikkíró írja –, ahol a francia 4. marokkói hegyi dandár katonái az összes kezükbe került nőt megerőszakolták, s a felgyújtott városban napokig gyilkoltak. Az erőszaknak ötszázan estek áldozatul. Maroqinad – mondták tisztjeik megér­tően. Emlékezzünk Vittorio de Sica Egy asszony meg a lánya című filmjére Sophia Loren főszereplésével: ott is a franciák egy marokkói egységének katonái erőszakolják meg a hegyi menedékükből Rómába visszatérő anyát és lányát. S nem véletlen az sem, hogy a berlini népnyelv a szovjet felszabadító tempelhofi hatalmas, kardot és gyermeket kezében tartó szobrát nevezi az ismeretlen erőszaktevő szobrának.

Ha az ember a nők sorsát nézi, a szövetségeseket illetően egy illúzióval mindenki szegényebb lesz. Nemcsak a Vörös Hadsereg, de a nyugati szövetségesek katonái is százával erőszakolták meg a német nőket. (A plébániák és az evangélikus lelkészi hivatalok és a polgármesterek iratai, feljegyzései hűen őrzik a történteket.) Érdekesek és jól mutatják a németek mai lelki állapotát a freudenstadti „Isten nélküli napokhoz” beküldött olvasói kommentárok. De Gaulle elnöksége óta – írják –, a francia–német viszony hivatalból jó, illetlenség tehát a franciák háborús bűneiről vagy az elzászi németek ma is folyó durva asszimilációjáról beszélni. Vagy nem? Igaz, a legrosszabb a francia megszállási zóna volt: a német hadifoglyok választhattak az aknaszedés és Indokína, az idegenlégió között. Saarlandban, de a Ruhr-vidéken is úgy beszélnek a francia megszállókról, hogy azok „parfümös oroszok”. Köztudott volt – így egy kommentár –, hogy a gyarmati katonák, a fekete-afrikaiak és a marokkóiak még 1945 után is mennyi erőszakosságot követtek el, s volt, ahol a város vezetőitől követelték, hogy adjanak nekik nőket…

Amikor a hatvanas években először jártam Nyugat-Németországban, és egy frankfurti kocsmában, az amerikai kaszárnyák mellett a kelet-európai naivitásával megjegyeztem, milyen jó, hogy itt vannak az amik, a pultnál valaki azt mondta: itt vannak, de nem örülünk neki. Igazán csak a rendszerváltozás után esett le nekem a tantusz. S végre, annyi év után a németek is úgy érzik, hogy a náci múlton való infantilis önkínzást abba kell hagyni. Megbűnhődtek, s egy Schlussstrichet, egy az egészet lezáró vaskos vonalat szeretnének a történések alá húzni. A Die Zeitben közzétett felmérés szerint 53 százalékuk teljesen befejezett múltként szeretné azokat látni, 29 százalékuk bizonytalan, s csak 18 százalék tartaná fenn a bűnösségkultuszt, morális okokból. Pedig sokkal súlyosabb morális kérdés most az, hogy a harangszó vagy a müezzin éneke határozza-e meg a nagyvárosok közhangulatát?

A konzervatív többségnek csak elméletben van igénye a harangszóra: megszokta. A müezzin viszont az iszlám jelen lévő, letagadhatatlan és növekvő hatalmát jelzi. Egy neurológus, Manfred Stöhr – aki jól tudja, gondolataink mennyire determinálnak minket – Németország átalakulóban című könyvében arról beszél, hogy a genderideológia, az identitás hiányának pozitív felfogása, a befogadás és a szocialisták hamis egyenlőségi jelszavai mennyire démoni kötésben tartják a mai német társadalmat. S ha ez így megy tovább, az elferdült gondolkodás ragályhordozó kórokozóként fog viselkedni. Aggasztó, hogy egy idegtanásznak kell beszélnie a német társadalom önpusztító képzeteinek elhatalmasodásáról a hétköznapokban.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

Karácsony, a hajakend

ĀSzendrei József, futballválogatottunk egykori kapusa mesélte nagyjából harminc évvel ezelőtt, amikor hazatért a spanyolországi légióból, miután csapata, a Cádiz kiesett a LaLigából, hogy röpült az edző is a kispadról

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Ballik

ĀMájus elsején Jakab Péter Szanyi Tibor – egyébként hitelesebb – stílusát meghazudtolva aggódott a „magyar melósokért”, szemben a kapitalizmus termelte „bűnös tőkésekkel”

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom