Nagy Ervin

Vélemény és vita

A gazdaság legyen a politika szolgálólánya

Egy gondoskodó, szervező, a nemzet és a kis közösségek érdekeit követő gazdaságpolitika kell, amely a kommunista és a liberális szélsőségek között keresi az arany középutat

Sokat tanultunk már önmagunkról a járvány kezdete óta, de azt – jogosan félve a kommunista vádtól – még nem mertük kimondani, hogy ideje lenne, ha Európa-szerte a politika ismét kézbe venné a gazdaságot, és a közösségeink érdekei szerint szervezné annak folyamatait. Persze nem visszalépve a „szolgaságba”, de nem is követve a piac parancsát, azaz középutat keresve a szélsőbalos, tervgazdálkodási forma és a „be nem avatkozó állam” liberális koncepciója közt. Ha megértjük azt, hogy pusztán a piac, a sajátos auto­matizmusa („láthatatlan kéz”) által nem tud biztonságos (és igazságos) életteret biztosítani, de nem is akarjuk – Marx után szabadon – a piaci versenyt eltörölni, végül pedig levonjuk a tanulságokat egy olyan különleges helyzetből, amely leállítja a piaci mozgásokat, rá kell ébrednünk arra, hogy a mai, létező neo­liberális gazdasági modell nem fenntartható Európában. Unortodox, innovatív módszerek kellenek, amelyek egy új korszak alapjai lehetnek.

A gazdaság újraindítása során egy olyan „gazdaságszervező” állam koncepciójának jöhet el a reneszánsza, amely a globális szemlélet helyett a lokális cselekvést választja, és amely határozottan avatkozik be a közösségeink érdekében ott, ahol kell. Ahogy ez a 20. század előtt is működött Nyugaton, a politika irányítja a gazdaságot, nem a gazdaság a politikát. A múlt században ugyanis – ha a rövid, de annál rettenetesebb kommunista időszakot a nyugati civilizáció egy darabjának, zsákutcájának értelmezzük – igazi „kopernikuszi fordulat” történt a hatalmi viszonyok közt: a politika alárendelődött a gazdasági szereplők érdekeinek és igyekezett minden anyagi hasznot az egyén számára megteremteni. A közösségek – a nemzet, a család, a hitbéli és a lokális együttélési formák – háttérbe kerültek, a politika egyre inkább az egyénre, a fogyasztóra koncentrált.

Ahogy az is jól megfigyelhető, hogy míg a múlt század előtt – a nyugati civilizációban – a politikai uralom (társadalmi hatalom) irányította a gazdaságot, és leginkább a közösségek (nemzet, nép, keresztény felekezetek, lokális együttélési formák) érdekében működtette, addig mára ez a viszony megfordult. A koronavírus-járvány viszont bebizonyította, hogy a politikai hatalomnak ismét valódi szerepet kell vállalni a gazdasági dimenzióban – persze nem mint állami tervgazdálkodás, hanem mint egy gondoskodó, gazdaságszervező, a folyamatokba a szükséges mértékben beavatkozó állam. Szemben a liberális demokráciák minimális állam koncepciójával.

Az Európai Unió vált annak a folyamatnak a csúcspontjává, amelyben a politikai hatalom szép lassan a gazdaság szolgálója, így a „nem választott tőkecsoportok” hatalmi érdekeinek képviselője lett. Ráadásul az Európai Unió (mai formája) mivel egyre több politikai kérdést tett a „közösbe”, és ezzel egyre nagyobb területet vett el a nemzetállamok szuverenitásából, még inkább megfelelő terepe lehetett a gazdaságnak alárendelődő politikai hatalomnak. Mondhatni azt is, hogy az Európai Unió az évtizedeken keresztül folyó integrációs „fejlődése” során egyre több hatalmat vett el a nemzetállamoktól, amit aztán azonnal alárendelt a gazdasági entitások érdekeinek.

Az unió intézményrendszere mára alkalmas lett arra, hogy a nemzetállamokat kiiktatva, a választott testületeket figyelmen kívül hagyva olyan, legitimnek tartott hatalmi döntések szülessenek, amelyek nem a közösségek, hanem a legnagyobb és legbefolyásosabb gazdasági szereplők érdekeit érvényesítik. Leginkább ezért idegenedett el az unió a polgároktól, és ezért szorul reformokra – nem pedig azért, mert túl bonyolult a működése vagy nem elég hatékony. Az pedig, hogy a reformoknak a bizottság megerősítéséről, a föderális állapot felé való lépkedésről, a közös politika körének bővítéséről vagy éppen az európai egyesült államok létrehozásáról kellene szólnia, nos, nem más, mint egy olyan vakhiten alapuló álszent vagy bolond gondolkodás, amely még beljebb visz bennünket abba a civilizációs zsákutcába, amelybe azért kerültünk, mert a közös ügyeinkről a soha senki által meg nem választott, a tőkét kiszolgáló intézmények vezetői döntöttek.

A válságra adott első válaszok jól láthatóan nemzetállami válaszok voltak, ahogy vélhetően zömmel nemzetállami válaszok fognak születni a gazdaság újraindítása érdekében is. A választott politikai hatalom pedig, miközben erőfeszítéseket tesz majd a gazdaság felélesztéséért, cselekszik a közösség érdekében, óhatatlanul észre fogja venni, és kialakul benne az igény arra, hogy ne csak „újra” szervezője, hanem irányítója is legyen a gazdasági folyamatoknak. Az igény viszont nem lehet csak pillanatnyi. Egy valóban fenntartható, modellértékű gazdaságpolitikának kell Európában elterjednie, amely nem globális, hanem lokális, amely nem tétlen, hanem cselekvő, amely nem csupán az egyénre, hanem a közösségekre (is) koncentrál, amely szakít a „be nem avatkozó állam” liberális koncepciójával, de nem lép a teljes állami felügyelet felé sem. Egy gondoskodó, szervező, a nemzet és a kis közösségek érdekeit követő gazdaságpolitika kell, amely a kommunista és a liberális szélsőségek között keresi az arany középutat.

(A szerző filozófus, XXI. Század Intézet)

Kapcsolódó írásaink

Domonkos László

Domonkos László

Ígéret hava

ĀA régi – egyesek szerint 15. századi és székely – naptár szerint május hónapjának egykori magyar elnevezése: Ígéret hava

Bogár László

Bogár László

Trade-off

ĀA globális kapitalizmus rendszere fennállásának legveszélyesebb kutyaszorítójába került