Lehet-e más a gazdaságpolitika?

A politikáról már kiderült, hogy nem lehet más, kérdés azonban, hogy ugyanez igaz-e a gazdaságpolitikára is. Itt most nem a magyar vagy más országok ebben a pillanatban folytatott gazdaságpolitikájára gondolok, hanem arra, hogy az a gazdasági modell, amely szerint alakítjuk a nyugati világ gazdaságpolitikáját, módosulhat-e, mi az, ami meghatározza, és a meghatározó tényezőkön lehet-e változtatni?

Meg szoktunk különböztetni szocialista tervgazdaságot és tőkés piacgazdaságot, ez azonban ideológiai megközelítés, sokkal közelebb kerülünk a valósághoz, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy egy gazdaságban mennyire meghatározók, milyen széles körre terjednek ki az állami döntések, és melyek azok, amelyeket a piaci szereplők a saját maguk érdekei szerint hoznak meg. A gyakorlatban ennek széles skálájával találkozunk, kezdve a merev tervgazdálkodástól – amelyre nálunk is volt példa – egészen a nagymértékben szabad piac­gazdaságig, ahol az állami beavatkozás alacsony mértékű, amire példaként leginkább az angolszász országokat szokták felhozni. Rögtön rá kell mutatni, hogy a gazdaságpolitikát és ezen belül az állam szerepét számos tényező, közöttük az adott ország fejlődési foka, természeti adottságai, külpolitikai helyzete, vezető elitjének ambíciói, a társadalom értékrendje, más országok demonstrációs hatása és úgy általában a térség vezető gazdaságpolitikai ideológiája befolyásolja. A távol-keleti országok (Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Tajvan stb.) második világháború utáni felzárkózására tipikusan jellemző volt az állam erőteljes vezető szerepe, a belső politikai stabilitás (például a vezetés és a gazdaságpolitikai célok évtizedeken keresztül nem változtak), a jó kapcsolatok a technológia élvonalában lévő országokkal (konkrétan az Egyesült Államokkal), és nem utolsósorban a társadalom fegyelmezettsége és munkaközpontúsága.

Általában el lehet mondani, hogy egy felzárkózó ország esetében szükséges az erős központi irányítás, a tervgazdaság, a legfejlettebbek esetében sokkal több dolgot lehet a piacra bízni. A piaci szabadság és verseny előnye, hogy nagyobb teret ad az innovációnak, a technikai fejlődésnek, az erős központi irányítás viszont koncentrálhatja a társadalmi erőforrásokat arra, amit az adott társadalom szempontjából a legfontosabbnak tart. Egy-egy országnak azonban nem minden esetben van lehetősége, hogy maga határozza meg, milyen gazdaságpolitikát folytat, sok esetben, például, ha az ország eladósodott a külföldnek, akkor kívülről diktálják a gazdaságpolitikát, ami természetszerűleg nem az adott ország, hanem a kölcsönadók érdekeit szolgálja. Erre példa az IMF és a Világbank politikája, de az Európai Unióé is, gondoljunk csak Görögország sorsára. Itt talán érdemes John Perkins Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvére utalni, amelyben a szerző elmondja, az volt a feladata, hogy fejlődő országok vezetőit költséges beruházásokra beszélje rá, amit csak hitelből tudtak megvalósítani, és az így eladósodott országoknak tetszés szerint diktálhattak.

Tervgazdaságban a tervezők tévedhetnek, vagy a feltételek változnak meg gyökeresen, mielőtt a beruházások hasznot hozhatnának (erre tipikus példa a hazai eocénprogram), a piacgazdaság viszont a legkisebb ellenállás irányába megy. A piaci verseny miatt alapvető érdek és cél a költségek csökkentése, amit részben a technika fejlesztésével, de jelentős részben a munkaerő és a környezet rovására lehet végrehajtani (rugalmas munkaidő, német Hartz-reformok). A globalizáció mozgatóereje nem más, mint az egyes országok bérköltségbeli különbségeinek kihasználásából származó haszon. Az Európai Unió például, hogy a fejlett részének gépeit eladhassa Kínának, behozza Kínából azokat a fogyasztási cikkeket, amelyeket korábban a kevésbé fejlett dél-európai országok termeltek, ennek hatására ott két számjegyű munkanélküliség és fizetésimérleg-hiány alakult ki.

A koronavírus-járvány – az egészségügyi borzalmai mellett – élesen hívta fel a figyelmet a túlzott gazdasági összekapcsolódás, a túl hosszú termelési láncok veszélyeire. Kérdés, a járvány elmúltával történik-e e téren változás, vagy pedig a nagy ijedtség után minden marad a régiben, mert a profitérdekek ezt diktálják? Persze, ha itthon akarunk termelni valamit, mondjuk Kína helyett, az természetszerűleg drágább lesz, de lehet-e ennek megfelelően tartósabb is? Még gyerekkoromban a szomszéd bácsi gyakran mutogatta a hármas sámfával kitömött cipőjét, hogy az békebeli,
vagyis még az első világháború előtti időből származik. És én is emlékszem, hogy a cipőmet talpaltatni vittem, sőt később én magam is rádiók, elektromos eszközök javításával tettem szert némi pénzre, ami akkor nagyon is hiányzott a családi kasszából. Ma azon mérgelődöm, hogy szinte semmit sem lehet javítani, ha elromlik, eldobhatjuk, vagy ha nagy néha valamit javítani lehetne, az drágább, mintha az ember újat vesz. Mobiltelefon-töltőből például már egy fióknyim van, mert mindegyik mobil töltője más.

Nemrég az Európai Unió előállt egy körkörös gazdaság akciótervvel, amelynek célja, hogy az európai gyártókat tartósabb, javítható, korszerűsíthető, újrahasznosítható termékek gyártására ösztönözze. Hosszú idő óta ez az unió legjobb ötlete. A gondolat azonban nem új, például az Országos Tervhivatalban és az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságban már negyven évvel ezelőtt foglalkoztunk ezzel a kérdéssel (a vonatkozó dokumentumok a Magyar Nemzeti Levéltárban megtalálhatók). Az ilyen elvek gyakorlatba átültetése azonban nem könnyű, mert ellentmond a rövid távú érdekeknek. Akkor találtunk egy olyan dokumentumot, amely szerint a Porsche gyár is kidolgozott egy tervet hosszú élettartamú autók gyártására, amelyek húsz százalékkal lettek volna drágábbak, de kétszer annyi ideig lehetett volna őket használni. A terveket azonban gyorsan az asztalfiókba tették, mert csökkentette volna a gépkocsik eladását.

Manapság sok szó esik a természeti erőforrások túlzott igénybevételéről. Ez egyrészt összefüggésben van a világ népességének növekedésével, amely még most is évente egy németországnyi lakossal növekszik, de szerintem összefüggésben van a gazdaság és a lakosság térbeli elhelyezkedésével is. Egy decentralizáltabb gazdasági szerkezet kisebb mértékben terhelné a környezetet, és jobban tudná hasznosítani az alternatív energiaforrásokat, például a napenergiát. Emellett az ország „belakása” nemzetbiztonsági célokat is szolgálhatna, sőt talán javítana Európa demográfiai helyzetén, ugyanis a város demográfiailag sohasem tartotta el önmagát, az utánpótlás vidékről jött, de mára a vidék kiürült.
Még megemlítendő a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás és annak gazdasági hatása. Amit a német Zöldek nyomására az Európai Unió e téren művel, az nyilvánvalóan ostobaság. Az viszont tény, hogy Európa déli része és közepe is egyre szárazabb, aszályosabb lesz.

A feladat nem a klímaváltozás eleve kudarcra ítélt megállítása, hanem Dél- és Közép-Euró­pa édesvízzel való ellátásának megoldása.

Ha ötezer évvel ezelőtt a sumeroknak sikerült öntözéses gazdálkodást kialakítaniuk, akkor ezt a problémát valahogy talán ma is meg lehetne oldani.

Az elmondottak azonban mind pénzt, ráfordításokat igényelnek, és semmiképpen sem illenek bele mai piaccentrikus, profitorientált, rövid távú gondolkodásunkba, sőt a mai legfőbb gazdasági mutató, a GDP növekedési ütemét is csökkentenék, és megváltoztatnák életmódunkat. Csak akkor lehetne változtatni a kialakult rendszeren, ha az új gondolatok jelentős támogatásra tennének szert a gazdaságpolitikát meghatározó vezető rétegekben és/vagy tekintélyes társadalmi támogatást kapnának. A Zöldek azért tudnak olyan erőteljes hatást gyakorolni az európai politikára, mert szükség esetén százezreket tudnak kivinni az utcára, mint például a fukusimai atomerőmű-baleset után is. Addig, amíg a politikai elitben és a társadalomban nem lesz meg a kellő elszántság a változtatásra, nehezen hihető, hogy a profitérdekekkel és a GDP-növekedési fétissel szemben a hosszú távon szükséges változások kerülnek előtérbe.

De ne adjuk fel a reményt – minél többet beszélünk róla, annál több ember győzhető meg arról, hogy a rövid távon gondolkodó, neoliberális kapitalizmussal szemben alternatívákat kell keresnünk.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)