Kulturális szféra: vége a Szomorú játéknak?!

Egy új törvénymódosítással megszüntetnék a könyvtári, múzeumi, levéltári, közművelődési, továbbá a színházi és nagyzenekari munkavállalók 1992 óta létező közalkalmazotti jogállását. Nos, vannak területek, ahol nem lehet kétséges, hogy szükség van a közalkalmazotti státusra, s nagyon bízom benne, háborítatlan is marad ez az alapvetően korrekt rendszer ott, ahol annak valóban helye, értelme van. A kultúra nem ilyen terület! Írom ezt úgy, hogy magam is alkotó ember vagyok: könyvek, színházi darabok szerzője, dalok társszerzője, előadások rendezője, számos kulturális projekt szervezője, művészeti vezetője, motorja, olykor fellépője.

A gyakorlati tapasztalat mondatja tehát velem, nincsen annál fárasztóbb, a művészi (pozitív) energiákat, a kreativitást jobban kikezdő „élmény”, mint amikor például egy művelődési ház tisztségviselője, egy himihumi fesztivál nyugdíjas állásban pihegő szervezője, netán a közalkalmazotti státus tekintélyes védőernyőjébe kapaszkodó könyvtáros véleményezi/szerződteti az emberfiát.

Nem titok, hosszú évek óta sokan érezzük magunkat báboknak ezekben a tétova színjátékokban, s noha tudom, hogy nem leszek népszerű, ha leírom a magam/magunk igazságát, a teljesebb kép, a témára való jobb rálátás érdekében, azt gondolom, szólni kell! A jelenlegi helyzetet Juhász Gyula Szomorú játék című versének két sorával lehet a legérzékletesebben kifejezni: „Csak várok én a mély, komor homályban, / Kifáradt néző, kénytelen játékos…”

A szakszervezetek szerint amit most tesz a kormány, az „rengeteg veszélyt hordozó, vérlázítóan ellenséges lépés”. De miért? Ha létezik terület, ahol minden a feje tetejére állt, az bizony a kulturális szféra, tehát éppen ideje (lenne) rendet tenni végre. „A jogviszony átalakításával a tudásalapú kulturális ágazatban a tudás, a képesség és a tenni akarás válik a legfontosabb társadalmi és értékteremtő faktorrá” – vallja Facebook-oldalán a kulturális államtitkár, de a Hír TV-ben Fekete Péter azt is megjegyezte: „Azokra a könyvtárosokra, akik nem csinálnak semmit, nem lesz szükség. Azok a könyvtárosok, akik aktívan kitalálják, hogyan lehet új és új programot hozni, ők nagyon sok pénzért ott fognak tudni maradni…” (A nagyon sok pénzt azért túlzásnak érzem, ám a lényeg – nekem – világos.)

De mi ebben a vérlázító? Attól tartok az, hogy versenyhelyzet alakulhat ki. Hogy a jövőben nem lehet majd foghegyről beszélni azon fellépőkkel, akik adni akarnak és nem csak kapni, vinni, túlélni, letudni. Hogy a jövőben nem csóválhatja majd a farok a kutyát. Hogy most esély mutatkozik arra, hogy az értékest felismerni képes, a „névtelen” tehetségeket sem kikuglizó, sőt őket elszántan segítő, a 21. századi kultúrát 21. századi módszerekkel eladni(!) is hajlandó kulturális menedzserek döntési pozíciókba kerülnek. Ma ugyanis jellemzőbb a „bebetonozott” státusával picit visszaélő, picit az olcsóbb, könnyebb megoldást keresgélő, a falunapról falunapra járó standupmókamesterekkel, haknihuszárokkal meg a rendre be-betérő zenészhaverokkal a kultúraközvetítői feladatot simán kipipáló slendriánok jelenléte. Akik leszorítják a pástról a (még) nem megfásult, nem pusztán szavakban aktív, alázatos kultúraszervezőket.

Néhány példa arra, milyen a „klíma” a kulturális szférában. Volt olyan vidéki fellépésünk, ahol fél órával a kezdés előtt a kedves, de a szakmát hírből sem ismerő igazgató hölgy bájosan azt tudakolta tőlem mint művészeti vezetőtől: milyen hangszerekkel bíbelődik majd a kis csapatom? Tekintve, hogy sürgetett az idő, s a technikai ridert – elnézést, a szakzsargon idecitálásáért –, időben megkapta a kultúrházi menedzsment, szófukarnak tűnhettem. De mivel a hölgy csak nem tágított, hát gyorsan elsoroltam neki, amit kellett; igaz, amikor odaértem, hogy lesz egy perkás is velünk, aki cajónozik, zavarba jött az igazgató, el is pirosodott! Ma se tudom, mi járhatott akkor a fejében…

Az egyik fővárosi múzeumban, ahol előadásokat szerveznek, a produkciót megelőző utolsó hangbeállás idején ránk nyitott a bebástyázott – borászból lett – rendezvényszervező a színházterembe, s mintha ez lenne a normális ügymenet, szerződéseinket és az úgynevezett átláthatósági nyilatkozatokat a színpad padlójára pakolta, majd mindenkit arra utasított, öt perc alatt értelmezze a rá testált húszoldalnyi szöveget, azután pedig szélsebesen írja alá, mert csak így tudnak időben fizetni. (Az „időben” jelen esetben harminc napot jelent…) Eközben a közönség a beléptetésre várt…

A könyvtárvezető napfényes nyári napon hívott fel. Dicsérte az új könyvemet, majd megkérdezte: bemutatnám-e a művet náluk is. „Hogyne, természetesen!” – fogadtam illendően, jó szívvel a felkérést. Ezután rákérdezett, hogy „elhoznám-e magammal” szívbéli jó barátomat, a neves hazai színművészt is felolvasni. „Egy gitáros is jó lenne” – tette hozzá, tovább gyarapítva az igénylistát. Rendben, mondtam, majd a gázsiról érdeklődtem. A könyvtárvezető elhűlve válaszolta, hogy ők nem szoktak fizetni, mégis, hogy képzelem ezt, amikor szerény az eklézsia. (Végül az olvasók iránti tisztelet miatt, egymagamban vállaltam a programot.)

Még egy jellemző történet. Az egyik kultúrházban azért róttak meg, mert – figyelem! – túl sokan jöttek az előadásra, s nekik nincs ennyi székük! A nagy „székínség” abszurd pillanataiban az igazgató persze nem volt a házban, ahogy a – szintén közalkalmazotti státussal bíró – helyettese sem. Azért kalákában, csak megoldottuk a dolgot! A portás (akiről talán fölösleges is leírnom, hogy nem volt közalkalmazotti állásban, számlásként alkalmazták) kinyitott egy hátsó helyiséget, ahol műanyag székek lapultak. Azokat együttesen(!), a portás, a közönség néhány megértő, a helyzeten velünk mulató tagja és mi, művészek, közösen pakoltuk be a dugig telt nézőtérre.

„Sok szempontból nem tudta követni a munkaerőpiaci és munkajogi változásokat, életszerűtlenné vált, széttöredezett szabályozást eredményezve. Ennek következtében indokolt a kulturális ágazat dolgozóinak közalkalmazotti jogviszonyának munkaviszonnyá alakítása” – áll a beadott törvénymódosításban. Egyetértek.

(A szerző író, költő, művészeti vezető)