Miért más ez a válság, mint a többi?

Időbeli változás szempontjából leggyakoribbak a három-négyéves ciklusok, de kisebb gyakorisággal más hosszúságúak is előfordulnak, a leghosszabb, harminc-negyvenéveseket Kondratyev-ciklusoknak hívják. Nevüket Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyjev szovjet–orosz közgazdászról, az első szovjet ötéves terv egyik kidolgozójáról kapták.

A leggyakoribb három-négyéves ciklusokat az okozza, hogy a keresleti és kínálati tényezők volumene és szerkezete is időről időre eltér egymástól, hiszen amikor egy cég beruház, még nem tudhatja, hogy amikor a terméke megjelenik, mekkora lesz a rá irányuló kereslet, ami vagy több, vagy kevesebb, mint a termelés, és ennek megfelelően a termelő korrigál, ami időt vesz igénybe. Mivel egy-egy beruházás átlagos átfutási ideje három-négy év, ez egyben a leggyakoribb ciklus időbeli hosszát is meghatározza. Valamikor azt gondoltuk, hogy tervgazdaságban nem lehetnek ciklusok, hiszen a keresletet is és a kínálatot is előre eltervezik, tehát azoknak egyezniük kell, a kapitalizmus rendszeresen jelentkező válságjelenségeit a szocialista tervgazdálkodás megszünteti. A gyakorlatban azután kiderült, hogy ez korántsem így van, sőt nem is ötévesek a szocialista gazdaság ciklusai, mint az ötéves tervek alapján várni lehetett volna, hanem megfelelnek a kapitalista gazdaságokban megfigyelhető ciklusoknak.

A rendszeresen megjelenő gazdasági ciklusok mechanizmusától eltér a pénzügyi spekulációk és a háborúk okozta gazdasági válság. Az utóbbi esetében az elpusztított termelőerők helyreállítása után néhány éven belül a termelés színvonala eléri a háború előttit.

Ezt a szakaszt helyreállítási szakasznak nevezik, amelynek gyors dinamikája már számos olyan „kiválóságot” megtévesztett, mint Rákosi Mátyás és Gerő Ernő, aki azt gondolta, hogy a helyreállítási periódus gyors növekedése a helyreállítás után is fenntartható, felső határ a csillagos ég. A pénzügyi spekulációknak is rendkívül nagy romboló hatásuk van, ezekben az esetekben vagy a kereslet omlik össze, mint az 1929–33-as nagy gazdasági válság idején, vagy az országok külső egyensúlya bomlik meg, amely a belső kereslet visszafogását kényszeríti ki, mint például az 1997-es ázsiai pénzügyi válság esetében.

A ciklusokra és a pénzügyi spekulációkra is a gyógyír általában az erőteljes állami keresletnövelő beavatkozás és a pénzügyi spekulációk korlátozása volt. Ezekre jó példa a sokat emlegetett New Deal az Egyesült Államokban és a bankokat és spekulációt megrendszabályozó Glass–Steagall-törvény. Mindkét eszköz évtizedeken keresztül biztosította a kiegyensúlyozott gazdasági növekedést, mígnem az 1990-es évek neoliberális reformja során mindkét eszközt felszámolták, és azóta alakultak ki ismét a határokat nem ismerő pénzügyi spekulációk és mély gazdasági válságok.

Voltak közgazdászok, akik a válságoknak gyógyító hatást tulajdonítottak. Joseph A. Schumpeter nevéhez fűződik az úgynevezett „teremtő rombolás” kifejezés, amely azt a gondolatot takarja, hogy az új megoldásokat (innovációt) képviselő új vállalatok lerombolják a piac korábbi struktúráját, és egy új, piacképesebb szerkezetnek adnak utat, ami egyben
a technikai haladást is képviseli.

Anélkül, hogy különösebben belebonyolódnánk a különböző elméletek – ahány közgazdász, annyiféle – taglalásába, rá kell mutatnunk, hogy a koronavírus okozta gazdasági válság egyik fent ismertetett válsághoz sem hasonlítható. Nem a kereslet és a kínálat egyensúlyának megbomlása, nem is pénzügyi spekulációk vagy háborúk idézték elő,
és semmiképpen sem a teremtő rombolás megtestesítője, ami után valamiféle új szerkezetű gazdasági növekedés alakulhat ki.

Itt egyszerűen arról van szó, hogy a gazdaság különböző szektorai átmenetileg, különböző mértékben leálltak a munkavállalók mozgásának kényszerű korlátozása miatt. A gazdaságpolitika feladata tehát a gazdasági struktúra életben tartása mindaddig, ameddig a munkaerő mozgásának korlátozása meg nem szűnik, és helyre nem áll az eredeti állapot, azután majd le lehet vonni a tanulságokat, és el lehet gondolkodni más, a hasonló problémáknak jobban ellenálló gazdasági szerkezeten.

Gyakran felmerül ilyenkor, hogy egy új struktúrában éledhet újra a gazdaság, úgy, hogy akik a jelenlegi válság következtében elvesztik állásukat, átképzik magukat egy másik szakmára, amely iránt kereslet mutatkozik. Ez egy régi probléma. Két formában is találkoztam vele, egyrészt mint tervhivatali közgazdász, munkaerőkérdésekkel is foglalkoztam, másrészt életem során magam is szakmát változtattam legalább kétszer. Egy szakmunkás kiképzése (nyolc általános után) három-négy év szakiskola (szakmunkásképző vagy technikum) és utána három-négy év gyakorlat. Mérnökök esetében ez az idő még hosszabb. Annak idején készítettünk egy átképzésmátrixot, vagyis hogy milyen szaktudással rendelkezőt milyen más szaktudást igénylő foglalkozásúvá lehet átképezni és mennyi idő alatt. Ez egyirányú utca. Például mérnökből lehet közgazdász, zenész, színész és sok más egyéb, de én még arról sohasem hallottam, hogy, mondjuk, egy közgazdász vagy egy popzenész letette volna a villamosságtan-szigorlatát, és elment villamosmérnöknek. Általánosítva ez a fajta átképzés, amiről nap mint nap szó esik, nem egyéb, mint egy lefelé irányuló szakmai mobilitás olyan, általában alacsony presztízsű és alacsony fizetéssel járó munkák felé, amelyek különösebb szakismereteket nem igényelnek. Ennek egyéni és társadalmi (nemzetgazdasági) veszteségei azok a kidobásra kerülő évek és tudásanyag, amit egy-egy szakma elsajátítására fordítottak.

Ezért nem véletlen, hogy a legtöbb ország e válságot úgy kezeli, hogy megpróbálja átmenteni mind a vállalkozásokat, mind a vállalkozások szellemi tőkéjét, a munkaerőt. Amit ma a folyamatosan módosuló adatokból látni lehet, az az, hogy a legtöbb ország a GDP-jének körülbelül tíz százalékát használja fel a válság kezelésére. Azt azonban nehéz eldönteni, hogy ebből a tíz százalékból mennyi a költségvetést közvetlenül terhelő kifizetés (tehát amelyik közvetlenül a vállalatokhoz vagy magánszemélyekhez kerül), és mekkora az a rész, ami hitelek garanciájául szolgál, és amelyet vagy felvesznek az érintettek, vagy nem. Erre bizonyos fokig magyarázatot adhat az államháztartási egyenleg 2020-ra várható hiánya, amelyet Olaszország esetében tíz, az Egyesült Királyság esetében nyolc–tizenkét százalékra becsülnek, míg Németországban 4,7 százalékkal számolnak, ami hat százalékpontos romlás a 2019-es adathoz képest. Mindebből (és az itt fel nem sorolt további adatokból) az a következtetés vonható le, hogy az egyes országok nagy átlagban a GDP-jük öt–hét százalékát fogják felhasználni közvetlenül a koronavírus által okozott gazdasági visszaesés enyhítésére. Ehhez képest a hazai, 1,7 százalékpontos (egyről 2,7 százalékra) elmozdulás kevésnek tűnik.

A jelenlegi járvány okozta gazdasági válság igen különböző mértékben érinti az egyes társadalmi csoportokat. A vírus által legjobban veszélyeztetett nyugdíjasréteg van anyagilag a legnagyobb biztonságban, mert a nyugdíjukat a járvány idején is megkapják, legkedvezőtlenebb helyzetben viszont azok a kisvállalkozók vagy egyéni szolgáltatók vannak, akik jövedelme direkt mértékben függ az otthon nem végezhető szolgáltató tevékenységektől. Ilyenek – többek között – a szórakoztatóiparhoz, sporthoz, vendéglátáshoz, idegenforgalomhoz kapcsolódó tevékenységek. Ilyen helyzetben megítélésem szerint csak egy elv alkalmazható: a társadalmi szolidaritásé. Most kell a gyakorlatban megmutatni, hogy senkit sem hagyunk az út szélén, és akkor lehet, ők sem fognak bennünket az út szélén hagyni, ha arra kerül a sor.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)