Woland színe és visszája

Nemrégiben volt nyolcvan éve, hogy elhunyt a világnagyhatalomnak számító orosz irodalom egyik legnagyobbika, az az író, akivel talán a legjobban lehet várni a moszkvai találkozást: Mihail Afanaszjevics Bulgakov, korunk egyik legnagyobb regényének, A Mester és Margaritának szerzője – a legemlékezetesebb irodalmi Sátán, Woland szülőatyja.

Ez a Woland azért is egészen különleges, mert – a regény Goethe-mottójának megfelelően – örökké rosszra tör, s örökké jót művel. Ő a jó ördög, tulajdonképpen. Mindez az ellen-Woland, a modern kor legnagyobb tömeggyilkosa, bizonyos J. V. Sztálin korában… Bulgakov teremtménye nemcsak segíti és végső nyugalomhoz, boldogsághoz juttatja a művészet, az alkotás jelképes figurájának tekinthető Mestert, de kimondja a szállóigévé lett, megrendítő igazságot is, vagyis hogy kézirat sohasem ég el.

Ám alig egy hónappal azután, hogy Bulgakov – megvakulva, nyomor és rettegések közepette – távozik ebből a földi árnyékvilágból, éppen nyolcvan esztendeje, 1940. április elején három kelet-európai település – Kozelszk, Osztaskov és Sztarobielszk – közelében a másik Gonosz színre lép. Ott, a katyńi erdőben láthattuk egy Bulgakov nagyságrendű lengyel rendező, Andrzej Wajda nagy filmjében, hogyan és miképp. Ez Woland metamorfózisa, ami nyolc évtizede elég drasztikusan megmutatkozott. (És ez a Woland valószínűleg ugyanaz, kinek létezésében a fő reformátor, Luther Márton is hitt valamiképpen, azért vágta hozzá a tintatartóját, amelynek nyoma wartburgi dolgozószobájában állítólag máig látható…) Ez az a Woland, akivel már nagyon veszélyes játékba kezdeni (maga Bulgakov is végzetesen megégette magát vele). Ráadásul a Sátán Janus-arcú, mi aztán erre, az Elbától keletre megtanulhattuk, mindig a Jó álarcában közelít. Szép új világot, csúcsdemokráciát, gazdagságot és szabadságot ígér, a jámbor és szerencsétlen Kánaán-hívők és -várók meg olyan poklot kapnak, hogy nemzedékekbe telik, mire a túlélők úgy-ahogy magukhoz térhetnek. (Kommunizmusnak is nevezték mindezt egy időben. Nyolc évtizede már minden kialakulóban volt.)

A legeslegelső könyvben, amely még 1951-ben jelent meg a több mint húszezer emberéletet követelő – és a szovjet elkövetők által „hivatalosan” egészen 1990-ig letagadott és a németekre fogott – irtózatról, Józef Mackiewicz közzétesz egyet a tömegsírban talált naplók közül. Adam Solski, a lengyel hadsereg 57. gyalogezredében szolgáló őrnagy sorait. Dermesztőbbet nemigen lehet olvadni a Sátánnal való találkozásról. A szerző nem irodalmár, pláne nem Bulgakov-szintű fantáziával és íráskészséggel rendelkező, rendkívüli művészi talentummal fölruházott embertárs, ő csupán rögzíti a leghihetetlenebbet: a köznapi valóságot. „Vasárnap, 1940. IV. 7. Reggel. (…) Parancsot kaptunk arra, hogy 11.40-ig pakoljuk össze a holmijain­kat. (…) 16.55-kor egy kozelszki mellékvágányon beszállítanak a börtönvagonokba. (…) Elindulunk nyugat felé a kozelszki állomásról. (…) IV. 8. 12 óra óta állunk Szmolenszkben, (…) kiszálláshoz készülődünk. Teherautókkal visznek valahová. Hogyan tovább? (…) Valamiféle nyaralóhoz vittek az erdőben. Alapos motozást tartottak. Elvették az órámat. 6.30-at mutatott. Megkérdezték, van-e gyűrűm. Elvették a rubelt, a derékszíjamat, a bicskámat…” Azután érkezett Woland… Sztálin pribékjei Wajda édesapját is meggyilkolták, ugyanúgy, ahogyan 1965 óta Magyarországon élő kedves barátom, Konrad Sutarski apját. Azt mutatja meg Wajda, amit minden kommentár nélkül Sutarski így ír le: „1940 elején még kaptunk tőle postai levelezőlapokat.(…) 1940 tavaszán váratlanul megszűntek a postai küldemények.(…) Áprilisban szállították a kivégzés színhelyére, (…) tarkón lőtték őket, és tömegsírokba dobták.”

Igen, sorjáznak a könyvek, egymás után. Merthogy kézirat sohasem ég el. Bulgakov pedig távozott, mert távoznia kellett. Regényének végén Woland is elhagyja Moszkvát. Mi már tudjuk: átadta helyét metamorfizálódott visszájának, aki csak tizenhárom esztendő múlva, 1953-ban távozott – szelleme azonban még évtizedekig maradt. Roppant változatos formákban, de annál hatékonyabban.

(A szerző író)