Világszellem Brüsszelben

Amikor Georg Wilhelm Friedrich Hegel 1818-tól berlini katedráján a porosz államot ideális történelmi képződményként láttatta hallgatóival, a nagy filozófus azzal az aforizmával élt, hogy „ami észszerű, az valóságos, ami valóságos, az észszerű”, s így a porosz államban a világszellem történelmileg legmagasabb formája testesül meg. Bár a Szövetséges Ellenőrző Bizottság döntésével a sokak által gyűlölt Poroszországot 1947-ben eltörölték a föld színéről, a porosz stílus, az egyszerűség és fegyelem kultusza örök tanúságként megmaradt. A kritikus értelmiségiek persze Hegel kijelentésén rögtön felháborodtak, lehetetlen, hogy az államnak mindig igaza legyen, s képtelenség, hogy az Ész valósága testesülne meg benne. Az ifjú hegeliánusok barikádokra rohantak, s egyikük - Karl Marx - az államot a nyomor és a kizsákmányolás erőszakszervezetének nevezte. A 20. században is élők maradtak a Hegelről szóló viták, s volt, aki a sztálini szovjet állam kialakulásában is felfedezte a porosz nagymester kézjegyét. Aztán egyszer csak véget ért a régi típusú történelem, bár nem úgy, mint azt Fukuyama jósolta, s megjelent Brüsszel. Politikusai veszélyes ragadozók, sok bajt csinálhatnak. Valóban a globális állam brüsszelita rendszere lenne a megoldás Európa bajaira?

Brüsszel nagy történelmi eredményként való apológiája hasonlít a porosz állam hegeli feldicséréséhez, de a szép szavak ellenére a keletkezőben lévő európai államiságból épp az egyszerűség és a porosz fegyelem hiányzik. Az Európai Bizottság huszonháromezer fős adminisztrá­ciós csapatot foglalkoztat. Ha valami megdrágul, azt ők már mindjárt tudják. Mint a jó káderek nálunk a kommunista időkben. A brüsszeliták létük dicsérő érveit mintha Hegel logikájából vennék: intézményeik magát az Észt szimbolizálják, más felállásnak nincs alternatívája, jobbat az Európai Bizottság, a Tanács és a Parlament szentháromságánál az emberiség nem találhat ki. Juncker, Charles Michel, Ursula von der Leyen, Donald Tusk, Barroso, Prodi mind a világszellem ügyeletes képviselői, hinni kell bennük, de mindenekelőtt illik engedelmeskedni. Lám, milyen tisztességesen elkormányozza Germánia hajóját Merkel asszony a kis Németország, nagy Európa elv nevében!

Hiába mennek a barikádra Európa populistái és igaz nacionalistái, akik a „hegeliánus” Brüsszelen felháborodnak, mondván az unió valósága korántsem észszerű. Brüsszel autoriter és fenyeget, jogszabályokat talál ki, nemzeteit neoliberális egységkosztra és a migránsok szétosztására próbálja szorítani. Láthatóan nem tud mit kezdeni a magyarokkal, lengyelekkel és csehekkel, akiket a Nyugat a szovjet uralom idején oly sokáig csak rab nemzetekként emlegetett.

Szó esik „prepperekről” is. Az új szó előkészítőt jelent (to prepare: előkészíteni), s az összeomlásra, az X napra várakoznak. A szokványos média szerint jobboldalon találhatók, fegyver- és lőszerraktá­raik is vannak, és bunkereket építenek. Lehet, hogy a korona­krízis polgárháborút idéző légkört alakít ki? A kommunista Linke és a liberális FDP szerint a szélsőjobb ugrásra kész. Ám mint Brémában, Suhlban és Schwerinben, a koronakrízis kiváltja a migránsok elégedetlenségét is.

S mit szól az egészhez a gasztronómus? A járvány előtt a konyhaművészet a csúcsponton volt, a séfek a világ nagyjai közé emelkedtek, mint az étekfogó mesterek a feudalizmus idején. Christian Rach, a híres német tévés séf bejelentette, hogy utolsó „Rach@Ritchy” éttermét is becsukja Hamburgban, s ezzel ötezer alkalmazottja marad munka nélkül. A jövőt borúsan látó Rach kijelentette, hogy „katasztrófa lesz”, de ő a képernyőn továbbra is ott marad, s étkei bemutatásakor a tragédiá­kat mellőzve majd derűsen kevergeti a mártásokat. Azt mondja, több női politikusra vágyik, „szerencsére Németországban van belőlük elég”. A nők, akikre gondol, főképp Berlinben és a nagyvárosokban találhatók. Az a gyanúm, a séfnek igaza lesz: nagy katasztrófa várható.

(A szerző történész)