Deme Dániel

Vélemény és vita

Adjátok vissza az Amnestyt a rászorulóknak!

Csak az kritizáljon, aki szeretett is. Ezt az alapelvet követve írom meg soraimat az Amnesty International utolsó évtizedben tapasztalt vakvágányra terelésével kapcsolatban

Volt tagként szomorúan figyelem a valaha nagy tekintélynek örvendő szervezet politizálódását, világszemléleti polarizálódását.

A koronavírus okozta krízist is öncélú kis politikai agitációkra cinikusan felhasználó furcsa kis csoportot elnézve gondolkodtam el az Amnesty múltján és jövőjén.

A 90-es évek elején Prágában csatlakoztam az akkoriban Mianmarral (Burma) foglalkozó kicsi, de lelkes csapathoz, a mára már emberi jogi körökben kegyvesztett Aung San Suu Kyi képeivel kitapétázott irodájukban.

A szervezet belső szabályai szerint csak menekültjoggal foglalkozhattunk, ha annak az országnak a dolgait akartuk befolyásolni, ahol éppen éltünk. Tomáš barátommal, aki jogot tanult, együtt tartottunk előadásokat a Károly Egyetem több karán az épp akkor készülő menekültügyi törvény vélt hiányosságairól. Ezzel az időszakkal kapcsolatban néha még mindig elfog a lelkiismeret-furdalás, ha a 90-es évek japán recessziójáról hallok, tudniillik a nyelvet beszélőként annyi időt töltöttem Csehországban székelő japán cégek vezetőivel az Amnestynek való pénzgyűjtés céljával, hogy néha azt hiszem, közöm volt az országukat sújtó gazdasági hanyatláshoz.

A siker titka mindig is a szervezet pártatlanságában rejlett. Ennek segítségével zajlott a politikai irányzatoktól elvonatkoztatott harc a kisemberért, aki nem engedte magát megfélemlíteni, aki megszólalt ott, ahol mások csak cinkosan hallgattak. A szervezet alapítója, Peter Benenson azon célja, hogy ne valakik ellen, hanem valakikért álljunk ki, egyfajta univerzális kulcsként szolgált az emberi szívek és elmék megnyitásához. Amikor 2013-ban végre személyesen is láthattam Aung San Suu Kyit liliommal a hajában megérkezni a Downing Street 10.-be, büszkén mondhattam magamban, „mennyi levelet küldtünk hosszú éveken át, hogy végre ide juthassunk”. Ennek kapcsán kerestem fel egy ismerősömet az Amnesty International londoni központjában, hogy megosszam vele örömöm, de a beszélgetés során inkább az derült ki, hogy épp súlyos identitáskrízisen mennek keresztül, és úgy a tagok, mint a pártfogók közül sokan hagyják el a szervezetet.

Akkori főtitkáruk, Salil Shetty irányítása alatt a szervezet elkezdett egy konfrontatív ideológiai profilt felvenni, és a világ minden kontinensén megtalálható irodák a londoni központból az anyagi támogatást ugyan elfogadták, a kompromisszumok nélküli politikai vagy ideológiai érdekcsoportoktól való függetlenségre vonatkozó standardokat viszont egyre kevésbé.

A szervezet lelkéért folytatott harc annyira kiéleződött, hogy ezt már az olyan megrögzötten baloldali lapok is sérelmezni kezdték, mint a Guardian vagy az Observer. „A nyugati liberálisok támadásnak vannak ma kitéve, és nem csak az ismert autoritárius jobboldaltól. A szélsőbaloldal a szabadságot mint burzsoá illúziót utasítja el. A szegény világ demagógjai a gazdag fehér világ posztkoloniális lelkiismeret-furdalását játsszák ki. Az Amnesty International vezetői kapituláltak a mindkét oldalról érkező támadás előtt. Sőt, néha úgy tetszik, mintha átmentek volna az ellenséges oldalra. Az Amnesty a 20. századi Nagy-Britannia egyik legnagyobb ajándéka volt a világ számára. Mára csak egy roncs” – írja 2012-es cikkében Nick Cohen.

Cohen azt a pontot is felismerte, amikor az Amnesty meghajolt annak az alapelvnek, miszerint a fejletlenebb régiók lakóit fel kell menteni bizonyos erkölcsi normák alól, hiszen a lelkiismeret olyan luxuscikk, amelyet a szegények nem engedhetnek meg maguknak. Vélhetőleg ennek jegyében függesztették fel Gita Sahgal ismert nőjogi aktivistájukat is, amiért az kritizálni merészelte a szervezet női jogokat két lábbal tipró iszlamistáknak való behódolását. Ma a női jogok beteljesülését az abortuszhoz való jogban vélik fellelni, amit ugyan emberi jogi fátyolba tekerve, de honlapjukon is hirdetnek.

Így történhetett meg, hogy a 2015-ös európai invázió idejére az Amnesty már nem emberi jogi kampányokat folytatott, hanem lejárató kampányokat, és ennek fő alanyát a demokratikusan megválasztott magyar kormányban találta meg. Salil Shetty titkáruk nevéhez kötődik az a fatális fogalomzavar, amely kedve szerint cserélte fel a gazdasági bevándorlót a politikai menekülttel: „ma sokkal többen raboskodnak szegénységben, mint amennyi a lelkiismeretük miatt fogva tartott, a régi felfogás szerint”, hangoztatta egy interjúban. És ekképpen a gazdasági bevándorlás jogát a politikai menedékjog fölé helyezésével végképp szakított Benenson hagyatékával, az Amnestyt pedig beállította a sok más kétes származású globalista portékát áruló civil szervezet közé.

A fenti tények semmit sem változtatnak azon, hogy ma is sok bátor és áldozatkész ember kényszerül menekülésre, és szükségük van a mi segítségünkre. Az Amnesty és hasonló, globalista irányvonalat képviselő szervezetek korlátok nélküli bevándorlópolitikájuknak köszönhetően ott kell tolonganiuk a mára drótkerítéssel körülvett európai határokon, gazdasági opportunistákkal vagy vallási szélsőségesekkel megosztani az egyre apadó anyagi forrásokat és az ezzel egyetemben eltűnő emberi jóakarat, empátia gyümölcseit.

A silány világnézeti fundamentalizmus megakadályozza az Amnestyt abban, hogy észrevegyék, nemcsak az általuk kilátástalan helyzetbe szorított valódi politikai menekültek sorsát, hanem a befogadó társadalmakra helyezett elviselhetetlen anyagi, társadalmi és közbiztonsági terhet is. Globális címlapjukon még mindig ott díszeleg Tirana Hassan szinte komikusan groteszk kis videója, amely a magyar határt védő rendőröket pellengérezi ki egy olcsó hollywoodi forgatókönyv és drámai háttérzene beiktatásával. A csecsemőket szorongató bevándorlók számos felvétele mellett nyilván nem maradt hely Salah Abdeslam számára, aki hazánkon keresztül csempészett Európába több terroristát, hogy azokkal később emberek tucatjait mészárolja le. Kerestem, de nem találtam felvételt honlapjukon azon Ahmed H. Röszkénél előadott kőhajigáló performance-éről sem, aki ma az Amnesty globális kampányának és petíciójának kiváltságos élvezője. Nem igazán látni ott azokat sem, akik majd a győzedelmes 2015 végét csoportos szexuális erőszakkal és rablással ünnepelték meg Kölnben.

Hosszú út áll az Amnesty előtt, hogy újra visszanyerjék azt a bizalmat, amit ilyen könnyelműen, olcsón elherdáltak. A világ valódi menekültjei, hősei, a lelkiismeret partravetettjei nevében reménykedem, hogy újra visszatérnek eredeti missziójukhoz, amelyet egykor sokadmagammal olyan mélyen csodáltam és támogattam.

(A szerző teológus, újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Rab Irén

Rab Irén

Ki veszít, ki nyer

ĀAz Egészségügyi Világszervezet, a WHO oldalán található a világjárvány összes aktuális adata. Naponta többször megnézem, különböző szempontok alapján vizsgálgatom

Boros Imre

Boros Imre

Sikeres stabilizációk

ĀLegutóbb a Covid–19-vírusfertőzés megállításának, illetve a járvány miatt megrogyott gazdaságok talpra állításának bonyolult összefüggéseit kíséreltem meg elemezni

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom