Varga Bence

Vélemény és vita

Ragályos jó szokások

A második világháborút követően a világ gyökeresen megváltozott. Emiatt a társadalmakkal foglalkozó tudományágaknak idővel el kellett vetniük az addig jól működő kategóriákat, fogalmakat és módszertani alapfeltevéseket

Legkorábban a múlt század hatvanas, de legkésőbb a nyolcvanas éveinek végére a tudományos közösség számára világossá vált, hogy a nyugati társadalmak szerkezete olyan mértékben átalakult, hogy annak megértéséhez teljesen új elméleti szempontok megfogalmazására lett szükség. Ezeket a társadalmi változásokat, azok okait, valamint belátható következményeiket számtalan társadalomtudós, filozófus próbálta megérteni különböző elméleti modellek segítségével, más és más alapvető egységet – például másik tudományos területen használt fogalmat – a társadalmi szerkezet középpontjába állítva.

Ezek a modellek persze nem cáfolhatatlanok, helyenként felszínesek, az idők során pedig láthatóvá váltak a gyengeségeik, érdemük azonban az, hogy új és mindenesetre elgondolkodtató értelmezési keretrendszert dolgoztak ki az individualizált társadalmak megértéséhez.

Ulrich Beck német szociológus kockázattársadalomnak nevezett posztmodern elmélete, talán nem egészen meghökkentő módon, az új koronavírus-járvány kapcsán ötlött fel bennem. A szerző, némileg metaforikusan, a kockázatot teszi meg a nyugati társadalmak sarokkövének. Elméletének rövid lényege szerint a modern társadalmak fejlődésének egyetlen biztos pontja, hogy a modernizációs folyamat újra és újra ökológiai válsághelyzeteket idéz elő. Ezek a társadalmak szűnni nem akaróan kockázatot termelnek, éppen a társadalmi, gazdasági, politikai és szellemi fejlődés eredményeként. Vagyis a krízis, a bizonytalanság egy szükséges velejáró, amely aztán – önmagába harapó kígyó módjára – visszahat a fejlődésre, vagyis szintén alakítja, felszámolja a modernizáció addigi menetét. (A szorongó Kafka rémálomszerű műveiben, a legplasztikusabban A perben hasonló, önfelszámoló mechanizmusokra figyelmeztetett.)

Beck pedig előre is vetítette a nyolcvanas évek végén, hogy jobban tesszük, ha felkészülünk a klíma radikális változására, az egyre súlyosabb természeti katasztrófákra, a járványok elszaporodására és az újabb atomkatasztrófákra.

A szociológus szerint ezek a válságok bontották, bontják le a klasszikus társadalmi rétegeződéseket is. Példaként pedig egy, a kockázattársadalom koncepciójának kidolgozása idején egészen rémisztő aktualitást hozhatott fel: a csernobili katasztrófát. A felrobbanó reaktor sugárzása globális kockázatként jelent meg a világ társadalmai felett, hiszen ez egy olyan új fajta, váratlan és mégis a rendszer működésébe kódolt helyzetet teremtett, amelyben politikai, gazdasági, vallási vagy bármely szociológiai törésvonalak nem számítottak vagy számíthattak – a Szovjet­unióból elinduló atomfelhő a nyugati országokat éppúgy beterítette radioaktív csapadékkal, mint a keleti blokk államait.

Az atomfelhő, a járványok, a hurrikánok tehát, mivel intenció nélküliek, demokratikusak abban az értelemben, hogy kollektív fenyegetést jelentenek. (Kritikaként itt megjegyezhetjük ugyan, hogy lokális szinten bizonyára a Máté-effektus kérlelhetetlen logikája továbbra is érvényben maradt.)

Beck ekképpen a fenyegetettség általános érvényességében látta a társadalmak szerkezeti átalakulásának egyik okát. Azt feltételezte, a klasszikus osztálykülönbségek és a hozzájuk köthető, stabilnak hitt bizonyosságok (értékek, normák, hitrendszerek) és kötelékek az általános életmód javulásának, a tömegkultúra terjeszkedésének és a számtalan modernizációs vívmánynak köszönhetően még inkább elmosódtak, bizonytalanná, megfoghatatlanná váltak, az osztályok közötti kontúrok pedig elhalványultak. Az előtérbe olyan új szempontok kerültek, mint az egyéni életutak, a hétköznapok esztétikája és a fogyasztás, amelyek új kapcsolódási pontként jelentek meg az egyének között. Erre a folyamatra pedig még inkább ráerősített az internet megjelenése.

A hasonló ízlésű és nézetű emberek sokkal könnyebben találnak egymásra, és győződhetnek meg saját igazukról. A klasszikus kategóriák a közösségi média által átjárhatóvá váltak. Meggyőződések, tényekhez társított narratívák és fogyasztási cikkek mentén, és ezekhez többé klasszikus társadalmi fogalmak nem vagy legalábbis kevésbé hangsúlyosan társíthatók. Egy okostelefonnal és interneteléréssel már naprakész információink és ismereteink lehetnek azokról a dolgokról, amikről tudnunk kell, hogy beszálljunk a hétköznapi emberi diskurzusokba, nem számít, milyen mélységben. Már nem az a fontos, mondhatnánk, hogy ismerősünk melyik társadalmi osztályhoz tartozik, hanem az, hogy a világot ugyanabban az árnyalatban szemléli-e, mint mi, és egyetért-e velünk a közös kommunikációs térben felvetődő kérdések kapcsán. Hogy ki a felelős a klímaváltozásért? Hogy van-e férfielnyomás, vagy nincs? Hogy Tupac Shakurt valóban lelőtték-e, vagy a Kanári-szigeteken bujkál 1996 óta? Hogy valóban a Hold sötét oldalán élő gyíkemberek felelősek-e a koronavírus-járványért, vagy az amerikaiak, vagy ne adj’ Isten, azok az istenverte tobzoskák? A szakértői pozíciók semmit sem jelentenek már, a kultúra-, hír- és mindennemű fogyasztás aktusa közben létrejövő közösségek számára egyetlen hiteles megszólalás marad: az, amelyik a saját narratívát legitimizálja.

Amennyiben a mostani helyzetre vetítjük, ez a kép akár aggasztónak is tűnhet, hiszen nap mint nap megtapasztalhatjuk a rémhírterjesztők, nyerészkedők és véleményvezérek „áldásos” munkáját, amely folyamatosan fenntartja a pánik elharapódzásának és a közösség továbbpolarizálódásának lehetőségét. De talán mégsem kell annyira aggódnunk, még a fentiek ellenére sem. A közösségi médiában ritkán tapasztalt szolidaritás jelei mutatkoznak. A digitális tér – amit korábban a fent vázolt véleménybuborékok táptalajaként ismertünk meg – most úgy tűnik, mintha elkezdené összekötni az embereket. Mintha a járvány – ellentétben azzal, amire számítani lehetett – nem állítana fel új ellentéteket, vagy legalábbis nem olyan erőteljesen, mint ahogy azt megszokhattuk más, a politika számára kisajátítható, vagyis ideológiailag megragadható problémák kapcsán.

A rendkívüli jogrend rendkívüli helyzetet teremtett az ember és ember közötti viszonyokban is. Vagy legalábbis így tűnik az elmúlt napok alapján. Ezt hozzá kell tennem, két okból is. Részint azért, mert ha nagyon igyekeznék, könnyedén találhatnék gyűlölködő, értelmetlenül feszültség- vagy pánnikkeltő tartalmakat bármikor. Részint pedig azért, mert szeretném elkerülni a hurráoptimizmus bárminemű látszatát. Már most több mint háromszázharmincezer fertőzöttről beszélhetünk világszerte, valamint több mint tizennégyezer halottról – e tény mellett mindig jelentéktelennek fog tűnni, hogy az emberek szolidárissá váltak egymással, feltehetően ideiglenes jelleggel. Mert attól tartok, ez a fajta szolidaritás ideiglenes lesz csak.

Mindezek tükrében csak arra próbálok kilyukadni, hogy generációk óta nem látott helyzettel állunk szemben, és ez a járvány kollektív pszichológiai értelemben is elhatalmasodik rajtunk. Kosztolányival szólva „A városon a múlás szárnya reszket, / némák, mogorvák mind az emberek.” Mindenkiben megfogalmazódik a gondolat, hogy mi van ha…? Mi van, ha én kapom el? Mi van, ha én adom át a szüleimnek, nagyszüleimnek, ismerőseimnek? És ebben a közös szorongásban talán mégiscsak útmutatásként szolgálhat, amit a közösségi médiában tapasztalhatunk, hogy az emberek szállást ajánlanak a kollégiumokból kiköltöző hallgatóknak. Hogy fiatalok felajánlják, bevásárolnak az időseknek. Hogy az emberek nem váltják vissza mozi- vagy koncertjegyeiket. Hogy sokan hajlandók lemondani valamiről, olyanok érdekében, akikkel soha nem is fognak találkozni, és akikkel más helyzetben talán szóba sem állnának, ilyen-olyan vélt vagy valós véleménykülönbségek okán. Korai lenne kijelenteni, hogy jól vizsgáztunk, hiszen még csak felkészülünk a nagy tesztre. De a jó példa már előttünk van, miként lehet egy eleve vesztes csatából legalább erkölcsi értelemben győztesen kikerülni. Úgy, ahogy.

Kínában január közepén, amikor már jól látszott, hogy a vírus megállíthatatlan az országban, a népszerűségi listák élére ugrott egy egyébként 2012-ben kiadott telefonos játék, a Plague Inc., amelyben a felhasználónak egy helyi járványt kell irányítania, úgy, hogy világjárvánnyá növekedjen, mielőtt a tudományos közösség kifejleszthetne egy ellenszert. A kínai társadalom a szorongása és félelme felett úgy próbált meg úrrá lenni, hogy szembenézett azzal, megpróbálta hozzászoktatni magát a helyzethez. És mi is lehetne jobb példa, ilyenkor, amikor kötelezően otthon kell maradniuk az embereknek, akik egyébként is digitális felületen töltik az életük egy jelentős hányadát.

Örömmel láttam, hogy sokan megosztották egymással kedvenc műveiket, hogy megmutassák, ezekben a lehetőségek híján unalmasnak érkező időkben mit érdemes megnézni, elolvasni, meghallgatni. A művészet szerepe legalább rövid időre jól láthatóan hangsúlyossá válik, az embereket összekötő funkcióját pedig még szorosabban betöltheti. Ne csupán kedvenc műveket javasoljunk egymásnak, hanem ajánljunk fel témába vágó alkotásokat is! Érdemes újra leülni és végignézni az HBO négyrészes, Csernobil című minisorozatát, amely – a Beck-féle hasonlaton túl – számos vonatkozásban segíthet a jelenlegi helyzet egyéni feldolgozásában. A vírustól való félelem természete nem sokban különbözik a sorozatban bemutatott szorongástól, amit a sugárzás vált ki, lévén egyiket sem látjuk, nem érezzük, csak tudjuk, hogy folyamatosan veszélynek vagyunk kitéve.

Ajánljunk egymásnak még több könyvet, még több filmet, játékot, festményt, zenét, mindenki idézzen fel magában legalább egyetlen olyan művet, ami segíthet abban, hogy valahogy oldjuk a felgyülemlő feszültséget. Legyen szó akár egy béna zombis filmről vagy Camus Pestis című regényéről. A lényeg, hogy nézzünk szembe a félelem tárgyával. És ha kell, nevessük ki. Vagy szurkoljunk a vírusnak – mint ahogy a kínaiak tették a játékban. Ha megfogadjuk a hatóságok tanácsait, és heteken át a lakásban maradunk, akkor nem sok egyéb, jó lehetőségünk marad. Ne a média óránkénti helyzetjelentéseit figyeljük, mert annak működése, logikája miatt – legtöbb esetben a szándékával éppen ellentétben – a félelem csak tovább evalválódik hosszú távon.

Nagyjából fél éve vár rám a számítógépemen kedvenc rendezőm, Lars von Trier első filmje, az Európa-trilógia második darabja, az Epidemic. Magyarul: Járvány. Az egyik utolsó alkotása, amit még nem láttam tőle. Sokáig húztam, halogattam, és időnként leszavaztam könnyedebb, szórakoztatóbb filmek kedvéért. Ha babonás volnék, most azt hinném, az univerzum üzen, hogy fejezzem be a halogatást. Babonás ugyan nem vagyok, de a fentiek fényében most megyek, és megnézem. És önöknek sem javasolhatok mást.

(A szerző  újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Plázaboy

ĀTragikomikusan viselkedik a magyar balliberális ellenzék a koronavírus-járvány kezdete óta. Talán még híveik is csodálkozva lesik, hova tűnt az egykor olyan hatalmasnak hirdetett szürkeállomány

Rab Irén

Rab Irén

Liberális különutak a csordaimmunitásért

ĀA svédek nem aggódtak, a legtudományosabb stratégia ez, fertőződjön meg lehetőleg minél több ember, mert a vírus ártalmatlanná válik, ha kialakul az antitest

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom