Ebből jól fogunk kijönni

Azóta ő is fáradhatatlanul tevékenykedik, szervez intéz, amellett hogy végzi a dolgát. Imádkozik. Nagyot fordult kisvárosunkkal a világ. Együtt vannak a kis- és nagycsaládok, mindenki igyekszik hasznosan tölteni az időt. A mindenes boltban elfogytak a zöldségmagok, lassan nem lesz száraz marhatrágya sem…

Persze mindannyian böngészünk, nézelődünk, mi lesz, ki-kilesünk a kertkapun, hívjuk az idős szülőket, rokonokat, lelket tartunk egymásban. No és nagyon-nagyon sok jó dolog történik, amire talán nem is számított senki ebben a teljesen kifordult, fogyasztói világban. Alakulóban a szolidaritás. Miután az emberek a nagy WC-papír-sokkból felébredtek, látják, hogy mindennap van lágy kenyér a polcon, tej a hűtőben, sőt a húsospult is tele, hegyekben áll a téliszalámi, nos, akkor valami történget. Otthon rájönnek, hogy valaki ül velük szemben az asztalnál. Mondjuk egy feleség, férj, gyerek, papa, mama, és reggel nem siet sehova, meg nem siet sehova délben és este sem. A terített asztal közösséget teremt. Nincs buszra, vonatra rohanás, érdekes zajok szűrődnek be az ablakon, a neve: madárcsicsergés. A mikrónyi és a böhöm fülhallgatók sem kellenek, mert nem kell a tömegközlekedésben izolálódni, csak lenni, otthon. EGYÜTT. Felfedezni újra a másikat, közösen megtalálni a bezártság ellenszerét, szervezni a napsütéses kintléteket, leporolni a társasokat, kártyákat, kihangosítva telcsizni kicsit hosszabban az öregekkel, „fésztájmolni” a külföldön rekedtekkel, közösen megnézni a WC-papírral dekázók versenyét a neten, jókat röhögni, együtt ebédet tervezni, megfőzni, megteríteni, netán imádkozni. Nem folytatom.

A fogyasztói társadalom csúcsragadozója, a már-már csak emberszabásúnak csúfolt „ember” mintha visszatérne abba a világba, amelybe teremtetett. A közösségbe, aminek tagja. A posztmodern kor gyötrelme, hogy a szabad embert önmaga szobrává tette, saját imádata tárgyává, ami körül pörög-forog, leborul vagy épp csillogóra fényesíti magát, önimádata önző tárgya, akinek minden jár, aki minden és mindenki előtt fontos. Egyre nem volt felkészülve az emberszabású ember, hogy jöhet egy nyomorult vírus, néhány nap alatt összedől minden, és kiderül, az (ön)imádott test mögött lakik a lélek. Emberszabású fogyasztók tömege döbben meg: nemcsak teste van, ösztönei, kéj, élvezet, tobzódás, nyalakodás, cukor, mákony, hanem valami más is. Na, erre mondta a mi papunk, hogy a koronavírus a Jó­istennél ügyesebb. Ha mást nem, ez a milliomnyi száguldó fehérjedarab annyit elért, hogy a fogyasztásnak, a megszokásnak beintett, lelassította a fékevesztett rohanást, és egy lelki tükröt nyújt a félelem vezérelte mindennapokban: te (is) ember vagy! Nem csak tested van, lelked is. Több vagy, mint fogyasztó. Segíteni tudsz, lelkesíteni tudsz, beszélgetni tudsz, ölelni, szeretni tudsz…

Azt hiszem, ezért fogunk ebből az egészből jól kijönni. Ha nem is telnek meg újra a templomok, de milliók útja vesz hajtűkanyart a tárgyiasult világ autópályájáról vissza a keskeny földútra, ami a lélekhez vezet. A szűk út, ami a végtelenbe visz és a soha véget nem érő széles autópályái mai világunknak. Lelki járgányaink talán nincsenek felkészülve erre az útra, lesznek tengelytörések, defektek, de nincs más, csak egy más és egymás. Végre észrevesszük emberfelettit produkáló orvosainkat, és nem a paraszolvenciáról papolunk, ápolóinkat, rendőreinket, katonáinkat, pékjeinket, hentesein­ket és végül, de nem utolsósorban taxisainkat.

Jól mutatja világunk viszonyrendszereit, általánosító, leegyszerűsítő látásmódunkat, ahogy őket is sokan berakták a minimum hiéna kategóriába, és erre tessék, mi jön? Egy – egyre nagyobb – csoport jelentkezett, hogy ingyen (!) hazaviszi a megfáradt szolgálattevőket, orvosokat, ápolókat, katonákat, rendőröket, dolgozókat. Így ők már tudják, milyen a jólét széles autópályájáról rákanyarodni egy külterületi földútra. Jó érzés hazavinni valakit, aki fáradt, pihenni vágyik, jó érzés visszaindulni, mert a lélek örül, akkor is, ha a pénztárca ezek után a fuvarok után üres marad.

(A szerző teológus)