Egy kis diktatúra

A konzervatív sajtó kommentszekcióit olvasva, az utca törvénytisztelő, de szókimondó emberét hallgatva, a hasonló értékrendű értelmiségiek nem nyilvánosságnak szánt hozzászólásait figyelve jönnek elő botrányhős baloldalunkkal kapcsolatban a „vízágyú”, „gumibot”, „kényszermunka”, „száműzetés” stb. fogalmak. Egyesek sóvárogva tekintenek a keleti határainkon túl lezajló megoldásokra a hazánkban is pusztító liberális eszmék kezelésében, tapsolva nézik a hírekben, ahogy baloldali ellenzéki megmozdulásokon résztvevőket gallérjuknál fogva cibál rohamrendőr a fogházba induló buszba. Megelégedéssel nyugtázzák, hogy van még olyan része a világnak, ahol „rend” van: nem köpködhetnek a rendőrökre, nem égethetik nyilvánosan hazájuk zászlaját, nem menetelhetnek kisebbségi szexuális viselkedést propagálók bőrnadrágban fényes nappal az utcákon. Milyen szép is lenne, ha mi is gyorsan rendet teremthetnénk, nemde? Csak egy cseppnyi diktatúra, csak addig, amíg megtörjük a hazaárulók akaratát, amíg elhallgattatjuk a gúnyos röhögést, aztán gyorsan mindent visszaállítanánk, és menne a mi kis demokráciánk tovább a maga medrében. Kit érdekel, mit mond a dekadens Nyugat, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy nekünk van igazunk.

Harminc év demokrácia és jogállamiság sem volt elég ahhoz, hogy kinevelje némelyikünkből a régi magyar fegyelmezetlenséget, a rövidítések és kibúvók ösztönös keresését, a félmegoldásokkal való megelégedést, az igazi polgári erényekkel összeegyeztethetetlen fantazmagóriákat. A szabadság fogalmát összekeverve az öntörvényűséggel egyesek gyors megoldásokra vágynak, az elharapódzó kulturális és politikai nihilizmusra, amely a szociális média harsány véleményformálóin és a televízió szennycsatornáin keresztül mérgezi társadalmunk rétegeit. Római falanxként akarunk rárontani a nyegle gyalázkodókra, de soraink-ban réseket ütnek az előrerohanók, a nyilaikat korán kilövők, a haragjukat csillapítani nem tudók és persze az autoritást nem ismerők.

Idézzük ezért fel egy kicsit történelmi tapasztalatainkat, beszéljünk egy keveset a diktatúráról. A diktatúrák legfőbb jellegzetessége az, hogy nincs rajtuk lefolyó. Így a jó szándékú népek, amelyek ideiglenesen próbálják igénybe venni szolgálatait, hamar rájönnek, hogy ha egyszer megeresztik a csapját, már nem tudják szabályozni sem a kifolyt mennyiséget, sem azt, mikor zárják el. Ez ugyanis a zsarnokság lényege: abszolút hatalomra törekszik, és csak örök távlatokban tud gondolkodni. Könnyű, gyors megoldásokat kínál, mint Nagy Sándor, karddal vágná szét az embert gúzsba kötő gordiuszi csomót. Diktatúrák akkor jönnek létre, amikor az emberek nem képesek ellenállni bosszúvágyó ösztöneiknek, elvesztik türelmüket a fárasztó társadalomépítési pepecselésben, mint a gyermekek, lesöprik a bábukat a sakktábláról ahelyett, hogy türelmükkel, eszükkel felülkerekedjenek az ellenfélen.

De esetleg mi is bevezethetnénk részleges demokráciát, ahol uralkodik egy parlamentáris többpártrendszer, vannak választások, van sajtó. Csak éppen a parlament egy nemzetellenes elit kezében van, amely nem a népakaratot, hanem egy dekadens öngyűlöletből fakadó utópiát választ magának főkritériumként. Vannak választások is, csak éppen a politikai programok és célok palettája van mesterségesen leszűkítve oly módon, hogy a nép nehogy véletlenül rossz döntést hozzon, és ennek megfelelően a választások eredményeit az elit tagjai­ból kiválasztott jogászok dönthetik el. A sajtó pedig lelkesen öncenzúrázza magát, hogy mindig összhangban legyen az általa hatalomra juttatott uralkodó osztállyal. Aki közülünk ilyen, a „rebellis választókat” finom rostán megszűrő demokratikus berendezkedést óhajt maga körül látni, ajánlom, pattanjon fel valamelyik nyugatra tartó fapados járatra, arrafelé kedvére választhat az ilyen megoldásokból. Ott nem talál tömegsírokat, kivégzőosztagokat, gulágokat sem, csak milliónyi, jövőjüktől megfosztott, hazájukban idegenként kezelt, hallgatásra kényszerített túlélőt.

Az a gyanúm tehát, hogy továbbra sem marad gyorsabb út a konzervatív jogállamiság letisztult formájának eléréséhez, mint a fáradságos hangyamunka és fegyelmezett önmegtartóztatás. Nincs könnyű módja annak, hogy megnyerjük gyermekeink tiszteletét, és ezzel elfogadtassuk velük az általunk is örökölt szellemi értékek átvételét. Ha odaszólunk a Szent Koronától pár lépésre obszcén feliratokat feltartó, hangoskodó, sípoló percemberkéknek, ők ezt úgysem hallják, erre nincs meg sem az intellektuális, sem az erkölcsi kapacitásuk. Gyermekeink­nek viszont igen, ezért olyan fontos, hogy ezt hogyan tesszük. A sajtóban, közéletben, de akár a magánéletben is vissza kéne fogni az ingerült és színvonaltalan „bérencezést”, alpári gúnyolódást, a felkészületlen véleménynyilvánításokat, ily módon ellenállni a kísértésnek, hogy ellenfeleink lehúzzanak saját színvonalukra. Egy silány konzervatív véleménynyilvánítás sokkal többet árt céljainknak, mint baloldali hazugságokkal teletömködött cikkek tucatjai. Ezért tehát nem a taszítóerőnket kéne erősíteni, hanem vonzerőnket növelni céltudatos, színvonalas és kompro­misszumokat nem ismerő munkával. Ha a múltban győztünk, így győztünk.

(A szerző teológus, újságíró)