Népvándorlás, honfoglalás

Sebastian Kurz osztrák kancellár mondta, hogy a migránsok nemsokára több százezren, talán millióan lesznek a török–görög határon, s egy részük kész az erőszakra. A török külügyminiszter pedig arról beszélt, hogy mindaz amit eddig láttunk, csak a kezdet, a következmények beláthatatlanok. Wass Albert meséje jut eszembe a patkányok honfoglalásáról: a kamrán kezdi két kis ázott, árva állatka, s a végén gyorsan szaporodó utódaik az embert kiűzik a házból.

Liberális olvasatban a mese egyértelműen rasszista: fejlett technikájú vitatkozók leegyszerűsített történeti látásmódról beszélnek. Csakhogy ebben az esetben a világtörténelem maga az, amely primitív és leegyszerűsítő. A népvándorlás fogalmát – amely a Nyugatrómai Birodalmat elsodorta – először Wolfgang Lazius bécsi orvos használta a 16. században. Honfoglalás volt barbár katonai erővel vagy már előbb, a folyamatos bevándorlás volt a birodalom bukásának oka? Ma a történészek hajlanak arra, hogy nem pusztán a katonai hódítás, hanem még a császárkorban, a rómaiak és a barbárok között kialakult szerződéses kapcsolatok és a vegyes házasságok tették lehetővé a nagyfokú migrációt.

A barbárok közül nem egy katona nagyon magas rangra jutott, vagy vezető politikus, szenátor lett, és törzsét, esetleg egész népét magával vitte a birodalomba. (Megjegyzem, a német parlamentben már ma sok a migráns gyökerű képviselő, és a Bundeswehrben is egyre több a nem német származású hivatásos katona.) Amikor Caracalla császár alatt kiterjesztették a római polgárjogot, „migránsok” tömege lett rómaivá.

A történelem sok kegyetlen fejezetet jegyzett fel a nagy népmozgásokról. A természeti erők mellett a fegyveres erőszak játszották a legnagyobb szerepet: a mai migrációt is a közel-keleti háborúk és lázongások indították el, s a menekülők a gazdasági bevándorlók tömegét magukkal ragadva – akik Európát középkoriasan földi mennyországnak képzelik – mára a tatárjárást idézik. Az anglikán lelkész, Malthus a 19. század elején, a szabadversenyes kapitalizmus kibontakozásakor az optimistákat nem véletlenül figyelmeztette a túlnépesedés veszélyeire, arra, hogy a polgári szabadságot és a gazdaság korlátlan fejlődését s főképp az emberiség létszámát a természeti katasztrófák, járványok, éhínségek tartják kegyetlen egyensúlyban, s hogy a legalsó néprétegeket a segély is csak tovább szegényíti. (Patkányosít – mondhatnám a czegei gróf után szabadon.)

A népességrobbanást fékezik a háborúk és a ki- és áttelepítések: már az első világháború elején, 1915-ben az oroszok kétszázezer volhiniai németet telepítettek át Szibériába, 1919-ben pedig az antant által kikényszerített görög–török lakosságcsere folytán százhuszonháromezer bolgár került át Görögországból Bulgáriába, s Bulgáriából harmincezer görög Görögországba.A lausanne-i konvencióban 1923-ban 1,3 millió törököt ítéltek arra, hogy Görögországból Törökországba települjön át, a második világháború végén pedig az Odera–Neisse-vonaltól keletre élő többmilliós németséget elűzték vagy Szibériába vitték, s helyükbe nyomta át a Vörös Hadsereg fél Lengyelország lakosságát.

A gyarmati rendszer szétesésekor történt a legnagyobb humanitá­rius katasztrófa: az indiai császárság két államra válásakor, a hinduk Indiába, a muzulmánok Pakisztánba vándorlása során egy német adat szerint tizenhétmillióan vesztették életüket. Az afrikai gyarmatok függetlenné válásával mindenhonnan elűzték a fehéreket: az algíri franciák, a feketelábúak aztán otthon terrorral majdnem megdöntötték De Gaulle tábornok kormányát. A függetlennné váló Izrael 1948-ban nyolcszázezer palesztintól szabadult meg. A Szovjetunióban egész népeket telepítettek át Sztálin alatt: krími tatárokat, beloruszokat, ukránokat, kozákokat, volgai németeket, csecseneket. Kelet-Európában is hasonló kierőszakolt népmozgások voltak, amelyek románokat, lengyeleket, cseheket, szlovákokat és főképp magyarokat és németeket sújtottak. A nagyhatalmak potsdami konferenciája legalizálta az etnikai és a határváltoztatásokat, s a kárvallottak hiába kérdezték, mért nem szabályozzák végre legalább olyan tisztességesen az euró­pai viszonyokat, mint Napóleon után, a bécsi kongresszuson.

A német társadalom megosztott: befogadni vagy elutasítani a migránst, s önmegvetését a végsőkig feszíti. A Bayern meghirdette a rasszizmus elleni harcot a stadionokban, s a vérmes bajor szurkoló az 1860 München harmadosztályú mérkőzéseire jár. Zöldek, mainstream zsurnaliszták, az elit hobbit abszurddal kielégítő művészek megint az dobolják: „Lasst Sie rein!” (Engedjétek be őket!), és ami elképesztő: „Wir haben Platz” (Van helyünk). A „Niemandsland”, a senki földje pedig a görög határ. A német rendőröket ezer szem vizslatja: a politológusok szerint sokban ott rejtőzik az autoriter hajlam – azaz cselekedne, ha hagynák.

Pedig az iszlám két kontinensen is támad: honfoglal Európában s konfliktusokat robbant ki fekete Afrikában. S a német zöldek egyik vezére, Robert Habeck még mindig kontingensekről, migránsok szétosztásáról győzködi a közvéleményt. A józan bajor miniszterelnök, Markus Söder viszont kijelentette, Németország nem járhat ismét külön úton: 2015 többé nem ismétlődhet meg.

(A szerző  történész)