A teremtés koronája

Azonos vagy legalábbis hasonló mintázatok jelennek meg, amikor a világot behálózó köldökzsinórszálakat egyszerre körbenyesik körülöttünk, és magunkra maradunk – mindegy, hogy pestis, háború vagy egyéb formában arat a halál a határban, az emberek természetüktől fogva megőrülnek, és követelik, hogy mindenki csatlakozzon a kollektív megőrülés pillanatnyilag elvárt szintjéhez: a konstans, nyilvános szorongás előbb a normalitás egyik reális választási lehetőségévé válik, majd lassan az egyetlenné. Most, hogy elköszönőben van az a nemzedék, amely az utolsó vár­ostromot átélte –ahol egy száraz kenyérkaraj egy rend ruhát, egy fél lódög egész palotát ért –, a spanyolnátha-járvány túlélői pedig még egy generációval korábban elmentek közülünk, most, hogy a rettegés és éhezés közös tapasztalata ködbe vész az öreg kontinensen, megérkezett az új pestis, s vele az új téboly.

A nép segélykiáltásaira pedig, ahogy ez szokás, felfigyeltek a különféle sarlatánok és lélekkufárok. Nem kellett őket kétszer hívni: tömött sorokban masíroztak semmirevaló kacatokkal roskadásig rakott szekereik tetején, majd a téboly vásárjában otthonosan kiteregették portékáikat. A román ortodox egyház egyik felkent püspöke szerint a legjobb megoldás, ha az ember szentelt olajjal kenegeti magát, szenteltvizet iszik, és sűrűbben mondja el a Miatyánkot (ellenben egy szintén román pópa meg szembemenve minden, a járványt komolyan vevő egyházzal, köztük a sajátjával is, azt hirdeti, hogy gondolni is szentségtörés arra, hogy az oltáriszentségen is megtapadhatnak a vírusok). Nagy elánnal terjed a virtuális selyemúton egy állítólagos olasz orvos levele, amely ügyesen összeválogatott féligazságokat tartalmaz a betegség természetéről, és jóindulatú tanácsokkal látja el az olvasót – olyannyira meggyőző báránybőrt húzott magára a toportyán, hogy még a budapesti gyógyszerészeti kamara is beállt a levél önkéntes terjesztői közé. Az ember a tudás bizonyosságára vágyik az ismeretlen, új ragály kapcsán, hiszen amit ismerünk, arra felkészülhetünk, de legalábbis felismerhetjük – a kapitalizmus kényelmetlenül örök logikája szerint pedig a kínálat mindig igazodik a kereslethez, így az életveszélyes dezinformáció akadálymentesen terjedhet a világhálón, csakúgy, mint a megfázás elleni gyógyszereket csodaszerként méltató eltévelyedések.

Nyerészkedőkből sincsen hiány: a bolti áron harmincforintos szájmaszk ára háromszáz, majd ezer forintra ugrott fel az interneten, lévén patikákban már nem is kapható a jellegzetes halványzöld vagy fehér arcvédő eszköz (amelyből egyébként csak bizonyos típusúak alkalmasak a koronavírusokat hordozó tüsszentéscsepp kiszűrésére, azok is csak bizonyos ideig – nem baj, az első pánikban a lakosság elkapkodta a meglévő készletet, már amennyit az azokat felvásárló kínai vállalatok itt hagytak belőlük). A legnagyobb életkufár címét azonban az a hölgy vagy úr nyerheti el, aki élelmesen lefoglalta a Koronavirus.hu domainnevet, és jelenleg tízezer brit fontért (mintegy négymillió forintért) árulja, azt, amelyet az operatív törzs első nyilvános tájékoztatóján az illetékesek tájékozódásra megjelöltek, csak akkor még nem tudták, hogy más jelentős összeget szeretne kizsarolni azért, hogy az aggódó polgárok szűrt és hiteles információkhoz juthassanak a fent felsorolt ostobaságok helyett. Az illetőnek remélhetőleg speciális bugyor készül a pokolban, hiszen – pótmegoldásként – egy ennél bonyolultabb kormányzati honlapcímet kell bepötyögniük az érdeklődőknek, amit vagy felírtak valahová, vagy nem, vagy félregépelnek, vagy nem, vagy megtalálja így is a Google, vagy nem. Csak remélni lehet, hogy számos beteg például nem azért nem hagyja a fenébe az internetes keresgélést, tesz tudatlanságból valami ellenjavalltat, és fordul rosszabbra az állapota vagy fertőz tovább emiatt, mert egy virtuális feketéző felvásárolta januárban a legegyszerűbben megjegyezhető domainnevet.

Az őrület a tetőfokára hág, és végigsöpör az élelmiszerboltokon: felsejlik az éhezés ősi réme, egy időre elfogy a liszt, a cukor, az olaj, a rizs és a tészta. Hiszen megelőző jelleggel az is megrohanja a boltokat, aki eddig józanul kimaradt a járványt körüllengő tébolyból – elvégre a magát az üres milánói polcok látványával pánikba kergető embertömeg veszélyesebb magánál a vírusnál is –, de a maszkosokhoz hasonlóan biztosan akadnak olyanok is, akik azért halmoznak fel élelmiszert, hogy jó áron továbbadhassák majd a kétségbeesés csúcspontján, amelybe magunkat hajszoltuk.

Ugyanakkor van, aki morális szempontból talán megkérdőjelezhető módon azzal nyugtatja magát meg a környezetét, hogy úgyis csak az öregek fertőződnek meg, meg a rákos betegek – egy román orvos épp ezért mindenkit gyalázó Face­book-posztban idiótának és birkának nevezte az embereket, akik félnek – mintha az idősek és daganatos betegek voltaképpen nem is lennének egészen emberek, és igazán nem is lenne kár értük.

Mindeközben dühöng a számháború: több mint száztízezer fertőzött és több mint négyezer halott, ami valóban három és fél vagy négyszázalékos halálozási ráta, ám a fertőzöttek fele még nem gyógyult meg, azaz most éppen akkor számoltuk össze veszteségeinket, amikor még javában tombol a csata – miközben tünetmentesen ki tudja, hány tízezer koronavírusos szaladgál szerte a világban, ami szintén torzítja a végeredményt. No és ki tudja, mikor és mekkorát hazudik a kínai, az iráni vagy – jobban belegondolva, ami a lehetőségeket illeti, berendezkedésre való tekintet nélkül – a legtöbb kormány.

A kormányok ugyanis szükségszerűen nem naprakészen tájékoztatnak, például a különféle intézkedések hatékonyságáról. Az istenadta nép cirkuszt követel, sajtótájékoztatót, határellenőrzést, azaz lényegében az érdemi és kompetens intézkedések látszatát – mert maguk a lépések vajmi keveset érnek egy világjárvány esetén, különösen hogy Olaszországból tömegesen jártak itt vagy jöttek haza emberek. Ha január elsején szigo­rúan lezárta volna a kormány a határokat, hamarosan az ellenzék által utcára hívott ezrek követelték volna az újabb álprobléma miatti, a szabadságjogokat sértő gyakorlatok megszüntetését, a vérmesebbje éppen a diktatúra kiépítésének vádját húzta volna elő a fiókból és porolta volna le. Beutazási tilalmat itthon nem rendeltek el, csak a lázas betegeken végzik el azóta is a teszteket, csak azokon, akik fertőzött területről érkeznek – ennél többnek korábban sem lett volna értelme, most meg már lényegében semmi: elég, ha egy New Yorkba tünetmentesen utazó kínai üzletember már kicsit náthásnak érezve magát rátüsszent egy plázában egy cserediákra, aki megy haza Budapestre, a ruhája pedig telis-tele a rettegett vírussal. Sőt: még a legelzártabb, legfegyelmezettebb diktatúra, Észak-Korea területére is betört a járvány, és éppenséggel két autokrácia területén, Kínában és Iránban végzi a legnagyobb pusztítást, a hatékony mértékű szigor tehát csak az, amely megelőzi a pánikot. Létező megoldás híján a népnek színház kell – hát megadatik néki.

A járvány magyarországi megjelenésekor két embert, két iráni orvostanhallgatót fertőzött meg a koronavírus, akik közül az egyik minden, az önkéntes karanténra vonatkozó kérést figyelmen kívül hagyva terítette szét a vírust csoporttársai között – az ilyen típusú gondatlanság is érdekes világlátást feltételez az illető részéről. De már akkor biztosak lehettünk benne, hogy nem csak ketten vannak, hogy még az ellenőrzések bevezetése előtt tucatjával érkeztek Magyarországra fertőzöttek, csak éppen az erős, fiatal szervezetet nem viseli meg annyira a kór, mint az idősebbeket vagy azokat, akiknek az immunrendszere le van gyengülve, ezért valószínűleg némi vitaminnal és pár aszpirinnel elintézték a dolgot – tegyük hozzá, jelenleg nagyon mást a kórházakban sem tudnak csinálni a betegekkel, mert a vírusnak egyelőre nincs hatékonyabb ellenszere az immunrendszernél.

Mindeközben az ellenzék persze még több értelmetlen látszatintézkedést követel, pontosabban egy nagyobb színpadot, ahová ő is elfér. Tegyük hozzá: nehéz lett volna elképzelni pár hónapja, hogy a kerítés ellen korábban hevesen felszólaló baloldali és liberális politikusok sürgetnek majd határzárat meg beutazási korlátozást. No de van, aki azt harsogja, évekkel ezelőtt kellett volna előkészülni a (legfeljebb három–négy hónapja létező) kórokozó ellen, mások a tájékoztató honlap helyesírásába kötnek bele, a volt tiszti főorvos pedig a közösségi médiában fejezi ki óhaját: bárcsak a miniszterelnök is megfertőződne. Megint mások az egészségügy állapotára hívják fel a figyelmet, mondván, ekkora járvánnyal nem fog elbírni az amúgy sem legfényesebben teljesítő rendszer. Valószínűleg tényleg nem: nincs túl sok olyan ország, amely a lakossága egy-két százalékánál több beteggel számol a kórházakban. Kelet-Közép-Euró­pában ráadásul krónikus orvos- és egészségügyiszakdolgozó-hiány van az alacsony bérek miatti elvándorlás következtében – a hiányzókat pedig remélhetőleg nem olyanokkal kívánják pótolni, akik már hallgató korukban megszegik a karantén-előírásokat.

A média egésze ritkán működik válsághelyzetben fegyelmezetten: az információnak álcázott szenzációk legalább felét, de inkább túlnyomó részét teszik ki a közölt cikkeknek, híranyagoknak, az álhírek és hírek összemosódnak a betűkarneválban, a vírus eszerint egyszerre halálos és jelentéktelen, globális és mégis kikerül minket, pánikra ad okot, a rettegők pedig ideges, fölényes nevetésre, hajszálnyival sem kisebb félelemmel.

Egyelőre nehéz megmondani, milyen irányt vesz a járvány: talán sikerül valamelyest elszigetelni, talán éppúgy nem bírja a meleg időjárást, mint kedves rokonai, talán megússzuk addig, amíg el nem készül nagy mennyiségben a vakcina, amelynek kötelező vagy nem kötelező, fizetős vagy ingyenes volta kapcsán újra jóízűt veszekedhet a politikum és a médiaslepp. De lehet, hogy tényleg a világ hatvan százalékát megfertőzi, ami a jelenleg elismert két-három százalékos halálozási rátával számolva 90–150 millió halottat jelent – az alacsonyabb szám is magasabb, mint a visegrádi szövetség országainak össz­lakossága. Az emberéleteken túl aztán ott lesz még a gazdasági válság, hiszen a turizmus már most döglődik, a Távol-Keletre kiszervezett gyártás leállt, a Közel-Keleten meg ki tudja, milyen újabb népességmozgásokat generál majd, például a nyolcvanmilliós Iránban, ahol a rezsimbe vetett bizalom maradéka is lassan eltűnik, az amerikai szankciópolitika pedig éppen újabb gazdasági válságba hajszolja, vagy éppen Afrikában, ahol Kongóban például a napokban ünnepelték az utolsó ebolás beteg meggyógyulását és a kór megfékezését.

A járvány emberéletekben és számokban mérhető hatása egyelőre tehát megjósolhatatlan – egy dolog viszont mindezektől teljesen függetlenül kiszámítható: ez pedig az emberi természet, amely jóval veszélyesebb, mint bármilyen járvány, lévén hét és fél milliárd „fertőzöttje” van.

(A szerző újságíró)