Kiss Antal

Vélemény és vita

El a kezekkel a pápá(k)tól

Lassan már tényként kezelhető, hogy Ferenc pápa, Szent Péter apostol utódja, a katolikus egyház feje, a világ legkisebb országának államfője Áder János köztársasági elnök meghívására Magyarországra látogat

Az a pápa, akinek egyik első útja Lampedusára vezetett, hogy megkoszorúzza a tengerbe fulladt migránsok hullámsírját. Az az egyházfő jön hozzánk, aki Assisi Szent Ferenc szegénységét jezsuitaként zászlajára tűzte, végleg szakított a pompa egyházával, és ne feledjük, ő az első pápa, aki Székelyföldre, Csíksomlyóra látogatott, és egy arany rózsaszálat helyezett el a Szent Szűz szobrának lábánál, a magyarság összetartozásának ihletett helyén.

Hosszú elemzés része lenne Ferenc pápa eddigi munkáját mérlegre tenni, azonban a magyar fősodratú közvélekedés ezt nem is igényli. Sajnos. Nem olvassuk a pápa, a pápák írásait, talán még a katolikus papok egy része sem, nem beszélve a hívekről, hovatovább a más vallásúakról, netán a magukat hitetlennek mondókról, a politikai döntéshozók különböző szintjeinek képviselőiről. Na, ez nagy baj.

Az pedig csak tovább tetőzi ezt a problémát, hogy a modern kor igazán remek férfijairól a kommunikációs eszközök fejlődésével egyre leegyszerűsítőbb, általánosítóbb kép alakult ki – általában a „vén hülye” kifejezéssel fordulnak el tőlük még tanult, intelligens emberek is. Miért baj ez? A 20–21. században azért, mert a pápák minden időben tűhegypontossággal mutattak és mutatnak rá azokra a társadalmi, politikai problémákra, amelyekre megoldást is javasolnak.

Példaként említsük meg azt a Szent II. János Pál pápát, akinek a kommunizmus lebontásában voltak elévülhetetlen érdemei. Ő a magyarok szemében a jó pápa, akit szeretünk. Miért is? Mert a fősodratú média így állítja be. Kiváló ember volt. Vitathatatlan nagyságú egyházfő, de pont ugyanazt mondta első magyarországi látogatásakor szentbeszédében, mint amit Ferenc pápa mondott Csíksomlyón: Isten népe egy. Az egyik a kommunizmus után a mély megbocsátásra és a közös cselekvés fontosságára hívta fel a figyelmet, utódja a magyar–román relációban a mély megbocsátásra és a közös cselekvés fontosságára hívta fel a figyelmet. A szeretett lengyel pápa Esztergomban (!) szlovákul köszöntötte a szlovák püspököt és a vele tartó szlovák nyelvű híveit, a nem annyira szeretett olasz–argentin pápa csíksomlyói miséjén az egyik olvasmány románul volt, a prédikáció pedig két nyelven. Az utóbbi skandalum volt, meg is indult a kommentelés, hogy miért nem szólt be a románoknak. Miért is nem? Mert Szent II. János Pálnak egy megtérő bűnös (esetleg kommunista) vagy Ferenc pápának egy, a krisztusi szeretet vallásában élő román ugyanannak a hívő közösségnek a tagja, amelynek nem politikai lózungok, hanem az evangéliumok jelentik a kötőelemet. Ugyanis a pápák Krisztustól rájuk ruházott küldetésüknél fogva az evangéliumi tanítás szűrőjén át, az ember magasabb rendű teremtettségét, a bennünk lakó lélek sokkal nagyobb dimenzióját hivatottak megmutatni, nyitogatni.

„Az államok vezetői állítsák a törvényhozást és a közigazgatást ennek szolgálatába, a gazdagok és a munkaadók ne feledjék kötelességeiket (…), egyedül a keresztény vallás képes a bajt gyökerénél megragadni, mindahányan elsősorban a keresztény erkölcsi rend visszaállításán fáradozzanak, mert enélkül az emberi bölcsesség fegyvere – mégoly alkalmasnak vélt fegyvere is – elégtelen lesz a gyógyuláshoz. Az Egyház a maga részéről soha, semmilyen körülmények között nem fogja megtagadni a segítséget: annál több segítséget adhat, minél nagyobb cselekvési szabadságot kap, ezt külön lássák be azok, akiknek feladata az állam jólétéről gondoskodni” – írja XIII. Leó pápa 1891-ben a Rerum Novarum című enciklikájában, a bontakozó munkásmozgalmi idők elején.

A tőkések hatalmi súlyának növekedése, a politikai hatalom átalakulása idején, a munkavállalók jogainak érvényesítésének hevületében, ebben az egyre bonyolultabbá váló rendszerben próbált utat mutatni az igazságosság, a szolidaritás felé. Mindhiába. Jött az arctalan kapitalizmus, aztán a kommunizmus, majd a kettő vegyülete a ma is tomboló, lassan önmagát is elfogyasztó fogyasztói társadalom. Lehet, hogy oda kellett volna figyelni XIII. Leó pápára a történet elején, utódainak szavaira a viharos 20. században, netalán kézbe venni írásaikat, lehet, hogy nem itt tartana a világ, csakhogy a mindenkori politika soha nem szeretett „cselekvési szabadságot” adni a katolikus egyháznak. Nem hatalmat, csak lehetőséget.

Ne cifrázzuk: a világ beteg, nagyon beteg, ahogy a magyar társadalom is, lélekben. A lélek pedig nem politikai kategória – tartják sokan. De igen, a lélek, minden ember hitének, lelki békéjének biztosítása, ahogy a test és szellem erejének szolgálata, bizony a mindenkori politika feladata is.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, Ferenc pápa jelenléte óriási lehetőség lesz. Felrázni magunkat, felrázni Európát és a világot: az ember több, mint a fogyasztói társadalom egy szereplője, egy szavazattal bíró választópolgár: az ember Isten képmása, aki az univerzumban egyedül képes szeretni. Ha jól sejtem, Ferenc pápa egy nyolcvanhárom éves ember egyre erőtlen hangján ezt fogja nekünk elmondani, rámutatva a történelem Jézusa mellett a hit Krisztusára. Ott voltam Csíksomlyón, mögöttem egy hívő, imádkozó román család. Láttam ezt a megtört embert, aki a román hivatalosságok ügyeskedései ellenére eljött úgy, hogy a viharos időben végigautózta Erdélyt, mert helikopterrel nem jöhetett.

Talán észre sem vettük a belőle megszólaló Lélek szavát, amikor azt mondta, hogy micsoda gyönyörű hely Erdély. Mert olyan a mai világ, hogy jobban esett volna sokaknak egy burkolt „mocskosrománozás”. Ehelyett amerre járt, a misén magasra emelte Krisztust. Magyarok, románok, szlovákok, szerbek, mindenki Krisztusát.

És ezt fogja tenni Budapesten is. Gyógyítani akar. El a kezekkel tőle! Hagyjuk, hogy végezze a dolgát. Hagyjuk?

(A szerző teológus)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Most lehet...

ĀFricska. Meghalt egy illegális bevándorló a török–görög határon, és több sérült is van. No, most lehet „örömködni”, kedves balliberális honfitársaim!

Dippold Pál

Dippold Pál

Az örök várospusztítók

ĀHazudtak és hazudnak. A két igeidővel pontosan jellemezhető a balliberális ellenzék létének lényege