Bátrak-e a bevándorlók?

Nehezen érthető, hogy azok a menekültek, akik saját állításuk szerint egy háború borzalmai elől futottak el saját hazájukból, most varázsütésre olyan bátrakká váltak, hogy téglával dobálják az unió határait védő rendőröket, dulakodnak a fegyveres határőrökkel, és ököllel ütlegelik az önvédelemre kész civileket. Mert pontosan ez történik most a török–görög határon, tengeren és szárazföldön, és félő, hogy nemsokára a magyar kerítésnél is. És bizony elnézve az erőszakot és a tömeget, rápillantva az emberek arckifejezésére, kongatnunk kell megint – most már egyre hangosabban – a vészharangot.

Várható volt, hogy egyszer elfogy Erdoğan türelme, és kormánya megnyitja a határokat a Törökországban tartózkodó menekültek milliói előtt. A kiélezett szíriai helyzet, a térségben évek óta dúló, több nagyhatalom által is befolyásolt háborús konfliktus, az elmaradt támogatások hiánya és a folytonos fenyegetés után a határok részbeni megnyitása csak az olyan gyámoltalan európai politikusokat érhette meglepetésként, akik még mindig nem fogták fel a migráció okozta globális vészhelyzet súlyát. Akik még mindig a befogadás és az integráció mellett papolnak, vagy szétosztási kvótákkal kergetik a nemzetállamok vezetőit – többnyire álhumánus vagy éppen trendinek tartott, „haladó” ideológiák jelszavát kiabálva. Akik még mindig nem tudtak lemondani arról a fantazmagóriáról, hogy a bevándorlás megoldja majd a demográfiai és munkaerőpiaci problémákat, akik még mindig hisznek a multikulturális társadalom utópiájában.

„Hónapokkal ezelőtt megmondtam, hogy ha a Nyugat nem veszi ki a részét e teherből, megnyitjuk a kapukat” – üzente meg Recep Tayyip Erdoğan elnök, majd hozzátette, hogy Törökország már nincs abban a helyzetben, hogy feltartóztassa a menekülteket. Így az ankarai vezetés megnyitotta a határokat, aminek köszönhetően egy nap alatt csaknem százezer migráns kelt útra, hogy Edirne tartományon keresztül az unióba jusson.

Erdoğan fenyegetése tehát mára valósággá vált, és ijesztő, hogy ez idáig csak egy kisebb ízelítőt láthattunk abból, mit okozhat a kapuk még szélesebbre tárása. Tény: mostanáig Törökország megállított három és fél millió menekültet, akiknek nagy része Európa irányába indult el. A helyzetből pedig már csaknem egy évtizede külpolitikai előnyt, nagyhatalmi érdekérvényesítő képességet igyekezett kovácsolni a török vezetés. Élt vagy éppen visszaélt a lehetőséggel – ez már értelmezés kérdése.

Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Erdoğan tényleg nem a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, Európa csak köszönetet mondhat azért, hogy amikor muszáj volt megállítani és valahol elhelyezni több millió menekültet, akkor ők ezt valóban megtették. De ennek az Európa számára viszonylag kényelmes állapotnak most vége szakadt. Megnyílt a kapuk egy része, és tízezrek indultak el Bulgária, de leginkább Görögország felé.

Ami további tény, hogy majdnem százezer menekült torlódott fel egy-két nap alatt a görög oldalon, és tény az is, hogy a nehéz helyzetbe került kormány kivezényelte a katonaságot is, hogy feltartóztassa ezt az irdatlan emberáradatot. Figyelemre méltó az is továbbá, hogy már az első napon az Égei-tengeren lévő szigetek lakói saját testi épségüket kockára téve nem engedtek kikötni több, illegális migránsokat szállító gumicsónakot. Mert elegük van, és nem akarnak több menekültet az otthonuk mellett tudni. És ahogy várható volt ezek után, a határon háborús helyzet alakult ki, amely sajnos halálos áldozattal is járt.

Amiről viszont keveset beszéltek, pedig igen megdöbbentő volt látni, az a menekültek erőszakos fellépése. A köveket, téglákat, üvegeket hajigáló, ököllel a görög fegyveres erőkre támadó embertömeg látványa felvet számtalan kérdést. Először is azt, miként is kaptak hirtelen bátorságra azok a fiatal férfiak, akik a saját házukat hagyták maguk mögött, a saját elmondásuk szerint azért, mert féltek a háborús helyzettől, nem akartak részt venni az erőszakban. Ahhoz jámborak voltak, hogy háborúzzanak, védjék a hazájukat, de ahhoz már elég bátrak, hogy puszta kézzel essenek neki egy fegyveres görög katonának vagy a városát védő polgárnak? Másodszor az is kérdéses, miként is gondolhatja még mindig valaki azt, hogy az ilyen erőszakos tettekre képes menekültek tényleg dolgozni, boldogulni igyekeznek Európába, és készek lesznek beilleszkedni a többségi társadalomba.

Ezek után látni kell: a menekültstátusban lévő emberek nagy része a saját hazájában is az erőszakra hajlamos, nem éppen a becsületes és makulátlan polgárok közé tartozott. Persze általánosítani nem lehet, ahogy azt sem lehet bizton kijelenteni, hogy minden menekültnek szüksége van Európa segítő kezére, ahogy azt számos „jogvédő” civil szervezet és több liberális politikus még mindig állítja, pedig ideje lenne végre csendre inteni őket.

(A szerző filozófus, a XXI. Század Intézet kutatója)