Új konzervativizmus

Orbán Viktor február 4-én Rómában az Edmund Burke Alapítvány által rendezett beszélgetésen kitért a sikeres, modern konzervativizmus egyik alapkritériumára, mégpedig arra, hogy a magukat ekként definiáló kormányoknak hosszú távú gazdasági sikereket kell felmutatniuk ahhoz, hogy a társadalom számára a konzervativizmus egy attraktív fogalomként rögzüljön. Miniszterelnökünk beszélt az Európát és Magyarországot érintő súlyos, lefelé ívelő demográfiai mutatókról is, de azokat nem hozta egyenes összefüggésbe a konzervatív gondolkodás és kormányzás fogalmaival. Európában egyre erősödnek azok a hangok, amelyek a népességfogyásra egy valódi európai értékeken alapuló, konzervatív megoldást sürgetnek.

A magyar kormány által is bevezetett intézkedések komoly eredményeket értek el ugyan a családok életminőségének és létbiztonságának javulásában, a népességfogyás európai tendenciákkal összhangban levő folyamatát csak lassítani tudták, megállítani nem. Ha a globalista politikai mozgalmak erre irányuló megoldását elvetjük, és nem nyitjuk meg határainkat archaikus társadalmakból származó bevándorlók millióinak és a velük járó szaporulati mutatóknak, akkor egy radikális új megoldásnak kell születnie a nemzeti kultúrát és határokat tisztelők sorából. Az anyagi juttatásokon és esélyegyenlőségeken alapuló családpolitikának a hátulütője az, hogy a jólét és létbiztonság univerzális elmélyítése egyféle katalizátorként hat azokra a civilizációs folyamatokra, amelyeket talán a jólét és demokrácia autoimmun betegségeként tudnánk megnevezni. Az Európára jellemző anyagi jólét, a nemek közti egyenlőség, a garantált közbiztonság és más elemek, hogy Douglas Murray vagy Jordan Peterson komplex analíziseit most mellőzzük, a Misi Mókus és az örökké termő fa társadalmi szindrómáját hozzák a felszínre: egy kis elszigetelt oázisban ellustult mókusok fekszenek a csodás gyümölcsöket szünet nélkül ontó fa alatt, egykedvűen várják, míg az eledel a szájukba pottyan. Csípik őket a böglyök, de mivel védekezési mechanizmusaikat már elvesztették, nem marad más, mint a konstans félelem és kényelem furcsa kombinációja. Ebben a patthelyzetben ugrik ki az életerős, ambiciózus Misi Mókus kis csónakjából, és leckézteti meg társait, zavarja el a böglyöket. Majd mikor jól teletömte bendőjét, Misi csónakjával visszatér régi kis hazájába. Mint az már bebizonyosodott, a valóságban hajóikról Európa partjain kiugró mókusoknak eszük ágában sincs kis hazájukba visszatérni, és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy a kellemetlen böglyökkel együtt a védekezésre képtelen mókusokat is elzavarják az új, életerősebb egyedek. A generációkon át tartó jólét és biztonság, a bevezetőben említett konzervatív kormányzás alapkritériuma, nem lehet önmagában válasz a gyermekeket vállalni nem merő, egzisztenciális kételyek közt őrlődő új generáció színre lépésére.

Vegyünk inkább egy teljesen ellentétes konzervatív kormányzati modellt, Spárta alkotmányos berendezkedését. Gondolhatnánk, mi sem lehet messzebb Misi Mókus példájától, mint ez az életerős, harcos kis nép, amely évszázadokon keresztül, egy ultrakonzervatív társadalmi modellt alkalmazva, uralta a Peloponnészoszt. A miénkhez hasonlóan, az ő közösségi identitásukban is végig fontos szerepet játszott az a történelmi emlékezet, hogy messzi vidékről érkeztek, és harccal foglalták el maguknak létterüket egy olyan helyen, ahol előttük már egy honos civilizáció virágzott. Szigorú törvények szabályozták azt, ki lehessen teljes jogú tagja a spártai közösségnek, és szinte paranoid módon féltek az őket körülvevő népek beáramlásától, főleg a velük egy államban élő, de jogfosztott helóták lázadásától. A nőknek a korban bevált szokásokhoz képest széles körű jogokat biztosítottak, ők örökölték a csatákban elesett férfiak vagyonát is.

Ez a fegyelmezett, szentimentalizmust nem tűrő nép a kezdetektől fogva demográfiai problémákkal küzdött, alkotmányuk és szokásaik nem engedték, hogy soraikat felhígítsák az őseik hagyatékát és szokásaikat nem értő idegenekkel. Így lassan csökkenni kezdett a számuk, és ugyan életmódjukat még sokáig meg tudták őrizni, amikor a Krisztus előtti második században a rómaiak megérkeztek földjükre, csalódásukra Spárta helyén már csak egy poros, kicsi és védtelen települést találtak, amelyben mindössze néhány száz család élt.

A jólét megteremtése és a múlt értékeihez való ragaszkodás, őslakosi nativizmus, nem maradhat a konzervatív gondolkodás fő eszköze a negatív demográfiai folyamatok kezelésére. Túl sok jelenkori és történelmi példa szól ez ellen. Nem lehet megoldás a környező országok magyar kisebbségeinek az anyaországba vándorlása sem, Magyarországnak történelmi területein a határon túli magyar kisebbség köreiben is ösztönöznie kellene a népességszaporulatot, mert mi ott is otthon vagyunk. Inkább a velünk rokon lelkű, saját hazájukban mára idegenként élő nyugat-európai polgárok előtt kéne megnyitni a magyar állampolgárság lehetőségét.

Biztosak lehetünk abban, hogy a negatív történelmi példák ellenére a szociológusok vagy politikusok eszköztárában vannak olyan pozitív megoldások, amelyek a népességnövekedést serkentenék. Ezek viszont többségükben a közösség igényeinek az egyéni jogok elé helyezése árán valósulhatnak meg, ami ma politikailag rendkívül kockázatos indítvány lenne. A nyugati világon végigsöprő abortuszkultusz vagy a gyermekellenes ökomarxizmus pusztítását viszont skrupulusok nélkül ellensúlyozni kell egy olyan konzervatív politikával és társadalomelmélettel, amely radikálisan újrafogalmazza a demokráciában érvényes egyéni jogokat úgy, hogy ezek egyensúlyban legyenek a közösség hosszú távú fennmaradásával.

Ha ma körülnézünk, ott, ahol erős államokat, népeket látunk, ez a folyamat már zajlik. A magyar konzervatív mozgalomnak az erősek és túlélők példáját kell adaptálnia saját viszonyaira. Ilyen modellek jelenleg sajnos csak tőlünk keletre találhatók, és ezek a magyar társadalom demokratikus elvárásainak nem feltétlenül felelnek meg. Ezért kell a nálunk túlélő konzervatív elvekből megteremteni azt, ami valójában Európa lehetett volna. Ahogy Márai írta: „Egy pillanatra, gyorsan szabad még örülnünk mindennek, ami mérséklet, fegyelem, keret és önként vállalt elfojtás. Ez az égöv, igen, ez a megegyezés volt valamikor Európa.”

(A szerző teológus, újságíró)