Vélemény és vita
Lajtántúli helyzetkép
Sok magyar követi az Ausztriában történtek híreit, így az olyan kifejezések, mint az Ibiza-botrány a magyar hírfogyasztók számára sem ismeretlenek
Napjaink Magyarországa és Ausztriája között azonban annyira jelentősek a politikai különbségek, hogy ezekre érdemes külön felhívni a figyelmet.
A mainstream osztrák média „tájképét” meglehetős összhang, sőt egyhangúság jellemzi. Ennek fő oka a jelentős állami támogatás, amelyet – különböző mértékben de azonos nagyságrendben – az országos napilapok kapnak. Hiteles számokhoz jutni nehéz, de becslések szerint megközelíthetik a tízmillió eurót, ami csinos összeg hatmillió felnőtt lakosnál. Ausztria országos napilapjai jelenleg mind balos vagy balliberális beállítottságúak, s ugyanazokat a mantrákat fújják a migrációról, Salviniről vagy Orbán Viktorról. (Legfeljebb a Kronen Zeitung jelent bizonyos mértékű kivételt.) A lakosság már letett arról, hogy hivatalos csatornákon tájékozódjon a világ dolgairól. Legyen szó kereskedelmi egyezményekről, biztonságpolitikáról vagy a nemek társadalmi szerepének – egyesek szerint időszerű – újragondolásáról. Ez kettős nyilvánosságot eredményez, amelyben különbözhet a szélesebb és a szűkebb körben kimondott vélemény. Ha a kommunizmusban felnőtt olvasóknak déjà vu érzésük van, az nem véletlen.
Széles merítésből származó tapasztalattal kijelenthetem, az osztrákok jelentős része, megkockáztatom a többsége, érti és megérti az Orbán-kormány számos, Ausztriát is érintő intézkedését és törekvését. Legyen szó a külső határok védelméről vagy a nemzeti szuverenitás és az európai integráció viszonyáról.
Tovább romlik az összkép, ha a regnáló kancellár „rugalmasan” változtatja értékrendjét. Ausztria régi-új kancellárja, Sebastian Kurz figyelemre méltó tehetség, és ügyesen egyensúlyoz az ÖVP jobb- és balszárnya közt. Külügyminisztersége kezdetén pozitív várakozásokat váltott ki, de ez nem tartott sokáig. Kurz vérbeli reálpolitikusként alkalmazkodott a „Lajtántúli Köztársaság” realitásaihoz.
Ezek közül a legfontosabb az 1970-es évek óta tartó, központilag levezényelt, teljes körű balratolódás. Az egyház sem jelent kivételt. A Vatikán híreit olykor a magyar katolikusok jó része is értetlenül fogadja. Nincs ez másként Ausztriában sem, igaz, itt már volt időnk hozzászokni a balos egyházi hangadók hegemóniájához. Bécs negyedszázados hivatali idő után most nyugállományba készülő érsekének neve a magyarok számára is ismerősen csenghet, jórészt a konzervatív katolikusok számára megrázó lépései okán. A kiválóan képzett, kimagaslóan intelligens Christoph Schönborn nem kezdeményezője az osztrák egyház balratolódásának, de a rá nehezedő nyomás hatására egy sor, az egyház tanításának határait súroló akciót „szentesített”.
Az egész társadalmat átható balratolódás eleinte észrevehetetlenül, majd egyre nagyobb lendülettel jutott el oda, hogy már semmilyen kibeszélést nem tűr. A folyamathoz az alapot az úgynevezett „Társadalmi Partnerség” (Sozialpartnerschaft) törvényileg előírt és kikényszerített konszenzuspolitikáján alapuló államszervező ideológiája adja. A szociális partnerség kötelezi a munkaadók, a munkavállalók, valamint az érdekképviseletek, így például a vállalati szövetségek és a szakszervezetek által delegált, döntéshozatalai jogkörrel bíró tárgyalófeleket, hogy folyamatos konzultációval előkészítsék a törvényhozást. Az érdekképviseleteknek elméletben lehetőségük van arra, hogy a tagságuk többségi világnézete mentén alakítsák a képviselet arculatát, és hogy megválasszák, mely pártban keressenek parlamenti szövetségest. Bár ez a népképviselet és a polgárok szorosabb kapcsolatát eredményezhetné, a gyakorlatban a tiszta értékalkotás kerékkötőjévé, a színfalak mögötti, az egyes szereplők érdekein alapuló alkuk melegágyává vált.
A társadalmi partnerségben való részvétel az osztrákok többsége számára kötelező. Első helyen említem a baloldal által dominált munkavállalói kamarát, mintegy 3,2 millió „kényszertagjával”. Fontos tényező még az egykor konzervatív, majd balratolódó gazdasági kamara mintegy 270 ezer tagjával és az agrárkamara 200 ezer fő körüli tagságával. A rendszer részét képezik még az ipartestület és a szakszervetek, bár ezeknél a törvény nem ír elő kötelező tagságot. E grémiumok vezetői együtt, túlzás nélkül, temérdek pénz és hatalom felett diszponálnak.
A társadalmi partnerség gondolata a keresztény társadalmi tanításból jön, és már az 1930-as években, a tekintélyelvű hivatásrendi állam (Ständestaat) idején utat tört magának. A munkaadók szervezetei kezdetben keresztényszociális, a munkavállalóké szocialista meggyőződéssel bírtak, ami pártszimpátiáikat is determinálta. Utóbbiak az erős balszárnnyal bíró szociáldemokratákat, előbbiek a kezdetben konzervatív, majd balliberális fordulatot vevő néppártot támogatták.
Álláspontom szerint az olyan konzervatív kancellárok, mint Leopold Figl vagy Julius Raab alatt a rendszer működött. Mióta azonban – a tisztelői által magasztalt, az ellenfelei által ravasz, veszélyes politikusként emlegetett – Bruno Kreisky kancellársága alatt a balratolódás elkezdődött, a szociális partnerség korrupt és zsákutcába vezető rendszerré vált. Wolfgang Schüssel volt néppárti kancellárnak – hasonlóan Kurzhoz – rendelkezésére állt a polgárok (konzervatív) többségének támogatása ahhoz, hogy ezen változtasson, de mindketten elkötelezték magukat a balliberális európai mainstream mellett.
A társadalmi partnerség bevezetése pontot tett az Anschlusstól a négyhatalmi megszállás végéig tartó permanens sokkélményre, és konszolidálta a politikai küzdőteret. De a kötelező egyeztetésekből az évtizedek során kényszeredett egyeztetési gyakorlat lett, ami rontja az ország alkalmazkodási és reagálási képességét, és egyes ideológiai erőknek messze a súlyuk feletti beleszólást enged Ausztria ügyeibe.
Ausztria EU-csatlakozásával a rendszer kiteljesedett. A szociális partnerségen edződött politikusok otthonosan mozognak az átláthatatlan alkukon alapuló uniós politizálásban. Mindeközben az EU struktúrája és irányadó áramlatai európai szinten is lehetetlenné teszik az ausztriai szociális partnerség rendszeréből való kibeszélést. Nem csoda, ha Bécs makulátlan viszonyra törekszik Brüsszellel.
Ausztria kormányának mozgástere a magyaréhoz képest jóval kisebb. A parlamentáris rendszer különbségein túl oka még ennek az állandósult dupla koalíciós kényszer. Lényegében kizárt, hogy egy párt abszolút többséget kapjon, de, ha ez éppen egy jobboldali pártnak adatna meg, kötelező lenne számára egy baloldali vagy liberális koalíciós partner kiválasztása, hogy mozgásterét a „náci” bélyeg ne vegye el azonnal.
Végezetül a meghatározó kül- és belföldi partnerek legkülönbözőbb érdekeit és igényeit is mindenkor figyelembe kell venni. Ez így együtt nem hagy sok teret a kezdeményezőkészségnek. Annál többet a nem mindig jótékony kreativitásnak. Részben ebben áll Kurz sikere. Nincsenek messze a realitásoktól, akik úgy vélik, Kurz „ledarálta” előző koalíciós partnerét, az FPÖ-t. A következő évek izgalmas kérdései közé tartozik, mi marad a Zöldekből a Kurzcal való együttműködés után, és eközben mennyit tolódik majd balra az ÖVP.
Magyarországon a Fidesz erős választói felhatalmazása 2010-ben rendszerváltásszerű átalakításokat hozott. Hasonló fejlemények Ausztriában az 1945 óta létező kompromisszumok újragondolása, illetve részbeni vagy teljes felmondása nélkül nehezen képzelhetők el. Bárki alakítson kormányt, mozgástere és eszköztára nem változik. Míg a balos társadalommérnökök folytathatják ténykedésüket, a konzervatív erők minden kezdeményezése masszív akadályokba ütközik, s jóformán semmilyen segítségre nem számíthatnak a magukat polgárinak, hovatovább konzervatívnak valló ÖVP-politikusok zömétől. Ez minden bizonnyal igaz marad a mostani koalíció alatt is. Nincs azonban kétségem afelől, hogy tanulságos évek elé nézünk. Ha máshogy nem, legalább az Ausztriában is népszerű régi kínai jókívánság-átok, az „Élj érdekes életet!” szellemében.
A szerző történész, lapkiadó. Többek között monográfiát jelentetett meg az Osztrák–Magyar Monarchia hírszerzéséről, és szerkeszti a Die Weisse Rose (A Fehér Rózsa) című konzervatív havilapot
