Kecske és káposzta

„Ne a határon túliaknak öntse dézsából a pénzt a kormány!” „Elég az erdélyiek hizlalásából!” „Ne a felvidéki óvodákat újítsa fel a magyar kormány, az ittenire is ráférne a tatarozás!” Ha Ön így gondolja, lelke rajta: joga van hozzá, sokaknak meg joguk van máshogy gondolni. Jómagam úgy vélem, hogy nagyon nagy baj, hogy határon túlra szakadt honfitársainkat nem csak identitásukból és örökségükből próbálják kitúrni az új-éhes utódállamok, de befizetett adóeuróik,adólejeik és adóhriv­nyáik szinte csak Pozsonyt, Bukarestet és Kijevet hizlalják, helybe nem jut más, mint földutak, lezüllesztett infra­struktúra és nyomorgatott lakosság.

Mi több, még azt a pénzt is lenyúlják a ragadozóközpontok, amit az Európai Unió kohéziós alapjából a kevésbé tehetős országok felzárkóztatására szánnának, és éppen a mesterségesen elszegényített Csallóközben, Gömörországban, Székelyföldön lenne nagy keletje. Mindez együttesen odáig megy, hogy míg például a román lakosságú Brassóban a korábbi hétéves ciklusban mintegy ötödével nőtt az egy főre eső GDP, a szomszédos Kovásznában szinte semmivel.

A gyergyóditrói pékballada sem szól másról, mint a nyomorítás rendszeréről: ha helyben rosszak az utak, nem jutnak be a fiatalok a közeli gimnáziumba, egyetemre, csökken a jelentkezések száma, bezár a tagozat, elsorvad az anyanyelvi oktatás. Nem jut el a vállalkozó terméke a városba, helyben nem épülnek, nem újulnak meg a közösségek terei, mert nem jut rá támogatás, a fiatalok máshová mennek szórakozni, kiürülnek az omladozó templomok, a „jobb” szlovák, román óvodába íratják gyerekeiket a szülők, mint a magára hagyott, penészes magyarba, vagy szedik a sátorfájukat, és közelebb húzódnak egymáshoz, megürült helyüket pedig átveszi a többségi nemzet. A Marosvásárhely környéki elöregedett falvak fiataljai elmentek, az olcsó házakat románok vásárolták fel, akik agglomerá­cióként használják az elrománosított város körüli falvak egyre szélesebb gyűrűjét. Pozsony környéke régen színmagyar volt, mára színszlovák. Így tűnnek el a szórványszeplők szerte a Kárpát-medencében, így olvadnak egyre kisebbre a magyarlakta tömbök, így adjuk fel házról házra, faluról falura egykori törzsterületeinket.

A magyar állam nem tesz – nem tehet – mást, mint felelőssége tudatában próbálja mérsékelni a károkat, az összköltségvetéshez képest viszonylag csekély, de számszerűleg óriási összegekkel próbálva gátat húzni az asszimiláció hullámai ellen. Az elosztási rendszer kritizálható – sok kézen megy át, mire célba ér –, a hatásfokkal kapcsolatban is mindig van mit javítani, és bizonyára visszaélésekből is akad jó néhány. De más megoldás nemigen van, és mivel a DK-n kívül lényegé­ben minden anyaországi párt egyetért abban, hogy a határon túli magyarok kultúrája érték, szülőföldön való megmaradásuk elősegítése pedig nemzeti érdek (az utolsó percben még a Momentum is melléállt), valószínűleg az elkövetkezendő idők esetleg más összetételű magyar kormányai sem adják fel majd a támogatást, legfeljebb más osztókat szemelnek ki a gúnyhatárokon túl.

Így azok számára, akik úgy gondolják, hogy itthon jobb helye lenne ennek a pénznek, a kormányváltás lehetősége nem feltétlenül hozza el reményeik beteljesülését. Ellenben volna itt egy lehetőség, amellyel összhangba hozható az ő vágyuk – ne menjen annyi pénz a határon túli támogatásokra – a nemzeti szolidaritás híveivel: méghozzá az, ha ők is támogatják a Székely Nemzeti Tanács által elindított európai polgári kezdeményezést a nemzeti régiókról. Ennek lényege, hogy legalább az uniós tag utódállamok kénytelenek legyenek az EU-források elszegényített térségre szánt euróit tényleg odaadni ezeknek a térségeknek. Azoknak, ahol az elszakított nemzetrészeink élnek. Ezzel teljesülhetne a szolidáris nemzetben gondolkodók vágya, továbbra is megújulnának utak, iskolák, templomok – és teljesülne azok igénye is, akik szerint kevesebb anyaországi forrást kellene a külhoniakra szánni, hiszen mindez legalább részben immár nem magyarországi pénzből történne. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.

Ez a polgári kezdeményezés viszont most igen csehül áll: kilenc és fél hónap alatt százezer szignó gyűlt össze a szükséges egymillióból, azaz kilencszázezret kellene összeszedni mindössze három hónap alatt, a határidő lejárta előtt. Furcsa helyzet, de ha a tavalyi EP-választásokból indulunk ki, akkor lényegé­ben – ha a határon túliak megsegítését különböző módokon ellenző két párt, a DK és legutóbbi időkig a Momentum – minden szavazója aláírná a kezdeményezést, holnap meglenne ez a kilencszázezer.

Kedves polgártársaim, kérem,fontolják meg – mindössze harminc másodperc, pár kattintás,higgyék el, még csak nem is fáj annyira!

(A szerző újságíró)