Idén lesz a német kapituláció, a feltétel nélküli megadás, azaz a szövetségesek győzelme napjának hetvenötödik évfordulója, amelyet, mint a Junge Freiheitben olvasom, csak Berlinben fognak annak rendje és módja szerint megünnepelni a vörös–vörös–zöld városatyák. Thorsten Hinz, a „konzervatív forradalom” gyakran lenácizott képviselője azt is írja, hogy május 8-a szívből való megünneplésének még a gondolatát is bizalmatlanul fogadják a németek. A különös nagyzási hóbortban szenvedett Hitlerrel sem tudtak mit kezdeni, azóta is lelkiismeret-furdalásuk volt és van, de a náci rezsim bűnei miatt nekik benyújtott politikai számlákat szorgalmasan egyenlítik ki immár hetvenöt éve. Egy kicsi Hitler azért nem ártana – viccelődnek sörözés közben az idősebbek.
Felszabadultak volna a németek 1945. május 8-án? – erről a háromnegyed-százados évforduló kapcsán joggal vitatkoznak politikusok, történészek és zsurnaliszták, s nem véletlenül ösztönzik a vörösök és a zöldek a balra tolódó Angela Merkelt, hogy a múlttal való szembenézés kapcsán jó lenne e jeles napot valamilyen formában az NSZK ünnepnapjai sorába iktatni. Hiszen az NDK-ban, ahonnan a kancellár jött, május 8-a a Tag der Befreiung, a nácizmustól való megszabadítás napja volt. Ott a történelem legfontosabb leckéjeként hirdették az antifasiszta Szovjetunió fasizmus felett aratott győzelmét, s a treptowi szovjet emlékmű katonája éppen ezért egyik kezében kardot, a másikban a boldog jövőre utalva egy kisgyermeket tart. Csakhogy a kommunisták nem olyan emberek voltak, akik meg tudták volna mutatni a „náci dzsungel” törvényeitől megszabadított németeknek, hogy az emberi civilizáció egy tökéletesebb formájához vezetik el őket. Épp ellenkezőleg.
A történész Andreas Petersen „A moszkvaiak, avagy mennyire nehezedett rá a sztálini trauma az NDK-ra” most megjelent könyve is bizonyítja, hogy a szovjet megszállási zónában az alapító atyák, Pieck és Ulbricht – akik túlélték a sztálini nagy pereket – kezdettől fogva tudták, hogy az NKWD itt is megvalósítja a Gulag-rendszert. A „Speziallagerekbe” 1945 és 1950 között százötvenezer embert zsúfoltak be, s amikor felszámolták őket, a fennmaradt iratok tanúsága szerint az ítélet nélkül itt tartott emberekből 42 889 fő halt meg, főképp éhezés és járványok következtében. Amikor pedig 1948 folyamán, húszezer német hadifogoly szabadon bocsátása fejében, a keleti zóna szovjet katonai igazgatása ezekből a lágerekből kért munkaerőt a szovjet gulágra, csak négyezer munkaképes rabot találtak. Az évek során huszonötezer foglyot deportáltak a Szovjetunióba, s 1948-ban, amikor kisebb táborokat felszámolták, huszonnyolcezren kerültek a nagy internáló lágerekbe, a még a náci időkben elhíresült Buchenwaldba, Bautzenba és Sachsenhausenba. A rendszer felszámolásakor, 1950-ben is csak a rabok felét engedték el, másik felük az újonnan alakult NDK börtöneibe vagy fegyházba került. A háború befejezésétől kezdve tíz éven át összesen mintegy háromezer elítéltet végeztek ki, de alig ötödük volt náci párttag, minden negyedik szociáldemokrata volt.
Különösen nagy a halálra ítélt fiatalok aránya: minden harmadik kivégzett húsz év körüli volt, tehát 1945-ben még csak tizennégy–tizenöt éves lehetett. „Nácitlanításról” szó sem lehet. S amikor Sztálin halála után sok, a terrornak áldozatul esett német kommunistát rehabilitáltak a Szovjetunióban, az NDK pártja, a Német Szocialista Egységpárt főtitkára, a kecskeszakállas Walter Ulbricht megtiltotta, hogy ezt nyilvánosságra hozzák. A hallgatás kultúrája az összeomlásig meghatározta a keletnémet állam arculatát.
Szóval, meglehetősen furcsa ünnepnek tűnik május 8-a, hiszen akár egy sztálinista állam születésére való visszaemlékezés napja is lehetne. A nyolcvanas évek közepén, a német történészvita idején még az NSZK elnökeként Richard von Weizsäcker is nyilatkozott róla, s szavai ma is érvényesnek tűnnek: „kegyetlen paradoxon nekünk, németeknek, hogy ez a nap, amely a nemzeti szocialista uralom alóli megszabadulásunkat jelenti, mégsem olyan, hogy tiszta szívvel megünnepelhetnénk”. Theodor Heuss, az NSZK első elnöke sem véletlenül nevezte paradoxnak a május 8-ról való visszaemlékezést, mondván, hogy „egyszerre lettünk megszabadítva, s egyben megsemmisítve”. Úgy tűnik, hogy a viták ellenére a hetvenötödik évfordulón sokan ünnepelni fognak Berlinben. Berlin pedig nem Németország.
(A szerző történész)
