A végén úgyis Gyurcsány

Az hagyján, hogy még minket is meg tud lepni a gyanúsan dülöngélő, olykor elérzékenyülő, máskor felharsanó rétor, vélhetően potenciális szövetségeseinél, azaz az apró darabokra töredezett ellenzéki térfélen is heves fejvakarásokat okozott néhány mondata.

De mi is történt arrafelé tavaly október 13-a óta? Először is az eddig minden kormányzati intézkedést zsigerből támadó csipet-csapat néhány tagja felelős beosztásba került, így kénytelen volt belefogni annak bizonyításába, hogy hőbörgés, kekeckedés és balhézás helyett felelős vezetőként is képes tevékenykedni. Bár a türelmi idő még csak-csak kitart, annyit már rögzíthetünk: egyelőre az adóemelésekre, kulturális és egészségügyi fejlesztések megakasztására, továbbá a régi káderek visszacsempészésére futotta részükről.

Ugyanakkor megindult az önkormányzati voksolásra néhány fontos településen összekovácsolódott ellenzéki összeborulás szétesése, amelynek nyilván két oka van. Egyrészt az immár milliárdokban mérhető koncon való marakodás révén kiújuló konfliktusok, másrészt az úgynevezett választói „torta” újraszeletelése az eredmények mentén. Utóbbi, egyre hevesebb torzsalkodásra persze kommunikációs magyarázat is találtatik, nevezetesen az, hogy ez most az egyes pártok imázsépítésére szánt időszak. Vagyis mindegyik törpe megmutathatja, mekkora is valójában.

A Párbeszéd el is kezdett kacérkodni a gondolattal, hogy az MSZP-t is elárulja, a szocialistákat pedig egyaránt baráti tűz alá vette az EP-választás óta magát leginkább nyeregben érző DK és a Momentum, míg utóbbi Gyurcsány Ferencéket is elkezdte kóstolgatni. Akárcsak a Jobbik, amelynek újdonsült, belső tisztogatásba kezdő elnöke, Jakab Péter újra felfedezte magában a balliberálisokkal szembeni ellenállót. Úgy, hogy elsőként ő állt ki a szocikkal meg Gyurcsányékkal a Parlament lépcsőjére esküdözni. Ez tehát az „önálló arculat” építésének eszköztára. Annak bizonygatása, hogy itt bizony saját értékrenddel és programmal rendelkező alakulatok nyüzsögnek. Szánalmas.

És ebbe a helyzetbe mondta bele a tutit a bukott kormányfő, lerombolva a féltudatos kommunikációs légvárat. Csapongó értekezésében ugyanis a többieknek üzenve felvetette: nem kéne megmondani a választóknak, hogy a végén úgyis együtt fogunk kormányozni? Egymillióból egy eset, hogy egyet kell értenünk az igazmondás őszödi bajnokával. Meg kéne. Azaz: ha 2022-re formát öltene, sőt, az ötven százalékot meghaladó arányú képviseletet szerezne a parlamentben a patchworkellenzék, a szélsőjobbtól a szélsőbaloldalig érő kollektíva alakítana koalíciós kormányt. Ami maga a nonszensz, garancia a káoszra és a széttartásra. Ráadásul ezt még Gyurcsány is elismeri.

Érdemes a csalással és egyéb bűncselekménnyel vádolt, elvileg MSZP-s, gyakorlatilag DK-s Czeglédy Csabát is idézni, aki az összefogósdit a következőképp írta le széles mosollyal: ez a cél szentesíti az eszközt, a győzni mindenáron kategóriája. Ezzel sem tudunk vitatkozni. Vagyis nem más ez, mint az Orbán-ellenességben és a hataloméhségben kimerülő opportunizmus. Az ellenzék egyetlen ajánlata Magyarország számára. A következő országgyűlési választás persze még odébb van, ám e tekintetben aligha várható változás.

Ahogy abban sem, hogy Gyurcsány marad az ellenzék valódi vezetője. Aki valami beláthatatlan oknál fogva a Jobbikra, az LMP-re vagy a Momentumra szavaz, esetleg a parlamenti küszöb alá csusszant MSZP–P-tandemre, a bukott miniszterelnökre adja a voksát. Kár lenne.