Szerintem csoda

Alig két hete számvetést készítettem az életemről, és rájöttem, tulajdonképpen minden döntésemnek, kimondott szavamnak jelentősége volt, hogy később következményeket fialjon, amik újabb utakra vittek.

Kicsivel több mint két évvel ezelőtt megismertem Valakit, akivel lázas készülődésbe kezdtünk. Hogy mire ez a nagy cselekvési vágy, arról fogalmunk sem volt, a fejünkben legalábbis nem volt rá magyarázat. Csak hirtelen minden felgyorsult, s mintha teljesíthetetlennek tűnő dolgok megvalósításához földöntúli segítséget is kaptunk volna: például két hónap alatt lebonyolítottunk egy ad hoc lakásfelújítást, ami manapság egyenlő a lehetetlennel. Ilyen és ehhez hasonló történésekből fel tudnék sorolni rengeteget az elmúlt időszakból, és közben csupán arra maradt időm, hogy néha feltegyem magamnak a kérdést: mire készülünk?

A válaszra egészen tavaly nyárig kellett várnom. Augusztus eleje volt, és megbeszéltük: idén már semmilyen új terv megvalósításába nem fogunk bele, minden kész, minden rendben. Békés elégedettség töltött el annak tudatában, hogy az év hátralévő részében a mindennapi munka mellett már tényleg csak pihenni fogunk. Így hajtottuk álomra a fejünket, hogy hajnalban megtudjuk: nemsokára eggyel többen leszünk, mint eddig voltunk. Hihetetlennek tűnt, s talán még most is az lenne, ha nem néztem volna rá pár napja a szobában álló babakocsira, s nem kacsintott volna vissza rám a megmásíthatatlan valóság: ebben bizony néhány hét múlva egy baba lesz. A miénk.

Sok szó esik manapság a családról, gyermekvállalásról, házasságról. Hogy milyen nehezen találkoznak az egymáshoz való emberek, hogy rosszul választunk, hogy sokszor rossz döntéseket hozunk, hogy nincs rá pénz, idő, energia, és elhangzik az is: most inkább a karrieremre koncentrálok, egyedül akarok lenni, nem lennék jó szülő. Elárulok egy titkot: ha egy gyereknek meg kell születnie, jönni fog. Anyagi helyzettől, kedvtől, jövőbeli tervektől függetlenül. Ehhez pedig minden segítség jól jön, még az ellenoldal részéről olyan sokat bírált állami támogatások is.

Vasárnap kezdődik idén a házasság hete, aminek nem is lehetne impozánsabb felütése, mint hogy tavaly huszonhét százalékkal többen léptek frigyre, mint 2018-ban. Hogy mindez pusztán a családtámogatásoknak köszönhető? Nem hinném. Életszerűtlennek tartom, hogy valaki hozzámenne egy emberhez, és háromszor szülne csak azért, hogy állami támogatással házat építsen. Aki ezt állítja, valószínűleg még egyetlen gyereket sem nevelt fel. Viszont ha megfordítom a gondolatmenetet, úgy már sokkal logikusabb: aki eddig bizonytalan volt a családalapítást illetően, mert nem látta teljesíthetőnek az azzal járó anyagi kihívásokat, akkor ebben az államtól ma már komoly megerősítést kap, ezért bátrabban vág bele.

Ettől függetlenül nem tudom, milyen a jó házasság, alig két hete ismerkedem az intézménnyel. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy létezik belőle jó vagy rossz. Két ember közötti érzelmi kapcsolat van, ami tud építő és szeretetteli vagy romboló és hátráltató lenni. Egyvalami nyert csupán abszolút megerősítést: semmi nem történik véletlenül, s ha már házasságról beszélünk, egy válás sem. Hiszen lehet, hogy a romokból egy új, megbecsültebb kapcsolat fakad. Nekünk csak az a dolgunk, hogy ebben rendületlenül higgyünk. Minden más: szerintem csoda.