El a kezekkel a katolikus egyháztól!

Ha valaki kinyit egy újságot vagy weboldalakat, blogokat olvasgat a római katolikus egyházzal kapcsolatban, annyit lát: botrány botrány hátán. Semmi pozitívum. Jó dolgokat csak akkor talál bárki, ha a katolikus portálokra keres rá. Manapság a cölibátus különösen kedvelt téma, mintha ez lenne a világunk legnagyobb baja. A cölibátus intézményét ért bírálatok, támadások az esetek jelentős százalékában „nagyon tanult” liberálisoktól jönnek, akik a végtelen és korlátlan szabadság szellemének nevében, a francia forradalomtól a „norvég szuperbébiig” hivatkoznak mindenre és mindenkire, kikérik maguknak, hogy a katolikus egyház, sőt a Vatikán mer mást gondolni. Természetesen mer (szabadság van!), a végtelen és korlátlan szabadság krisztusi szellemének (segítek: újszövetségi szentírás, négy evangélium) nevében. Ezt úgy hívják: keresztény szabadság.

A katolikus ember ahogy megkeresztelkedik (megkeresztelik), és – normál esetben egyszer, a szélsőbaloldali pártvezér többszöri cselekedetével ellentétben – bérmálkozik, még mindig dönthet szabadon: követi-e az evangéliumi tanítást, elfogadja azt, egyben a római katolikus egyház szabályait, törvényeit, vagy sem. Ez a korlátlan szabadság világában lehet „vagy sem” is. Akkor ennyi. Elmegy, otthagy, elfelejt „csapot, papot” és az egyházat. Szabadon. Ezek után feltehetjük azt a kérdést is: katolikus férfiak és nők választhatják-e a megszentelt életet, nevezetesen, hogy nem kívánnak nősülni, férjhez menni, cölebsz papok, apácák szeretnének lenni? A válasz, ugye: igen. Szabadság van? Igen. Katolikus szabadság? Igen. Úgy is dönthet a szabadság szelle­mé­-ben bárki katolikus, hogy ő bizony nem ezt választja? Teheti? Igen. Foglaljuk össze a gyengébb képességű liberálisok miatt: egy katolikus szabadon dönthet úgy, hogy követi a krisztusi tanítást és egyháza törvényeit, vagy dönthet úgy, hogy hátat fordít azoknak. A liberális gondolat helyes értelmezése nyomán tehát itt két szabad döntés van, egyik sem magasabb rendű a másiknál. A liberális gondolat szellemében mindkettőt – ismétlem: mindkettőt – a legmesszebb menőkig tiszteletben kell tartani. Ismétlem: kell! Nos, akkor mi közük a liberális „fogalmamsincskicsoda” embereknek ehhez? Az ma a legfontosabb téma a velejéig romlott, lelkileg romokban heverő, megkötözöttségeitől szenvedő világban, hogy miért nem lehet felesége a katolikus papnak? No, itt jön ám a fricska! Ugyanis a házasság is „cölibátus” a katolikus egyházban. El kell hogy keserítsem az álliberális gondolkodókat: nem olyan zöld együttélés a katolikus házasság, amolyan „zöldszex”: fűvel-fával, nem. Örök hűség valaki mellett, holtodiglan, holtomiglan. Na, majd ez lesz a következő probléma… Miért nem lehet örök hűség helyett „örökzöld” egy családos katolikus pap. És a téma nem ér véget.

Természetesen a nagyvilágba ezt a hatalmas, mondhatni kardinális problémát bekiabálók között felfedezni egyházon belülről jövő hangokat is. Azonban ha valaki józanul leül gondolkodni a cölibátussal vállalt hivatásról, hamar megvilágosodik. Azt kérik, hogy ne legyen papi cölibátus, hanem a férfi papok éljenek katolikus házas „cölibátusban” a feleségükkel, neveljenek jó sok gyereket, emellett legyenek kiváló papok, pásztorok, támaszok, hallgassanak meg mindenkit az összes nyűgével-bajával, eskessenek, temessenek, vigyék magukon egy sok száz vagy ezer fős közösség terhét. A cölibátusban élő pap (szerzetes) elsősorban Istennek szenteli életét, az evangélium, az örömhír megélését és továbbadását tekinti hivatásának, imádkozik, csendben van, készül, hogy másoknak, másokon segíthessen. Nos, ezt egy feleség és nagy család mellett – valljuk be, csupán az időkereteket tekintve – nehezebb. Van azonban ilyen, a mindezeket megtenni képes jó görögkatolikus pap (a görögkatolikusoknál a római egyház, amely alá ők is tartoznak, engedi a papszentelés előtti házasságot), és mondjuk ki, van rossz görögkatolikus pap is. Ott is megy tönkre papi házasság, mint másutt: reformátusoknál, evangélikusoknál vagy zsidóknál. Van jó, cölibátusban élő pap, és van esendő, gyötrődő, botladozó, elbukó. Vannak jó házas papok is, csak pepitában, világszerte bármely vallásban, és vannak esendők, gyötrődők, botladozók, elbukók is. A kérdés tehát nem a cölibátus, hanem a hit, a kegyelem, az állhatatosság, az alázat. Kiben mennyi van ezekből.

A hívő, tanúságtevő emberek, így maga a katolikus egyház és a Vatikán is a mai médiumok fogságában vergődnek. A katolikus egyházról csak rosszat írókkal szemben alig lehet megmutatni a cölibátusban élők nagyszerű példáit. Ezrével, tízezrével vannak olyanok, akiknek az élete példa volt, vagy épp ma példa az evangéliumi, keresztény értékek vállalásában, megélésében. A cél egyértelmű: a rombolás, a még mindig legnagyobb összetartó, egységes értékeket valló közösség, a katolikus egyház, a pápa, a Vatikán ellen. El a kezekkel a katolikus egyháztól, mindenki, kiváltképp a liberálisok, tartsák tiszteletben azok szabad döntését, akik életüket a krisztusi tanítás mellett kötelezik el, a világ területileg legkisebb, de lelkileg talán még most is legnagyobb befolyást gyakorló államának vezetője, a pápa vezetése alatt. A magukra valamit adó médiumok pedig vegyék a fáradságot, és kezdjék el az értékeket is felmutatni, közvetíteni.