Rab Irén

Vélemény és vita

Halszagú rokonság

Százötven közös szavunk van! – lelkendezett a finn atyafi, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk

Rögtön mellénk is húzta a székét a kávézóban, és legszívesebben rendelt volna a találkozás örömére mindenkinek egy-egy kupica vodkát, de azt hétköznap délelőtt még kocsmában sem szolgálnak fel Helsinkiben. Mi annyira nem lelkesedtünk, mint a távoli nyelvrokon, tudja isten miért, mi magyarok általában nem lelkesedünk a finnugor rokonságért. Ugyan tanuljuk az iskolában a rokonság bizonyítékait, sokkal több közös szóról tudunk, mégis csak nyelvünk különlegességére és nagy magányára vagyunk büszkék. A „rokonok” nyelvét és mentalitását még csupán nem is kapiskáljuk, annyira távol állnak tőlünk.

Mindez azért jutott eszembe, mert a napokban ünnepeljük kétszázötvenedik évfordulóját annak, hogy 1770 elején Sajnovics János jezsuita szerzetes a dán királyi tudományos akadémián három folytatásban felolvasta Demonstratio című művét a magyar és a lapp nyelv azonosságáról. Sajnovicsot a koppenhágai dán és a trondheimi norvég tudós akadémia egyből tagjává választotta. Az értekezést azon melegében ki is adták Koppenhágában, és szétküldték a tudós világnak.

A skandinávok és a németek örültek, mert végre bizonyítást nyert jó ideje feltételezett tézisük, amit nem volt módjuk alátámasztani, hiszen sem lappul, sem magyarul nem tudtak. A dán király is örült, mert felvilágosult uralkodó lévén igen érdekelte a birodalmában, a messzi sarkkörön túl élő lappok sorsa, és szerette volna őket rokonsággal és írásbeliséggel megajándékozni.

Mindenki örült, csak mi, magyarok nem. Sajnovicsot ellenségesen fogadták idehaza, és bár ugyanabban az évben, 1770-ben, Nagyszombatban ismét kiadták a Demonstratiót, a közvélemény hamar túllépett rajta. Ahogy akkoriban mondták: „senkinek sem kellett a halszagú rokonság”. Igyekeztek elfelejteni, mert az addigi mítoszok mind tetszetősebbek voltak: a szittya, a hun, de még Isten választott népével, a zsidósággal való (nyelv)rokonság is jobban illett a magyar romantikus önképbe. Csak a nyelvtudósok egy része tartott ki a finnugorok mellett, megvíva háborújukat a török-szittya-pártiakkal.
A háborút az ugorok nyerték, a végső béke a Magyar Tudományos Akadémia előtt köttetett, ők mondták ki a verdiktet, nyelvünk pedig bizonyítottan finnugor. Sokan ezt megalázó, a „hősi nemzet önérzetét sértőnek” tartották és idegen hatalmi érdekeket láttak benne. A kedélyek a mai napig sem csitultak el, újra és újra különböző elméletek látnak napvilágot, a sumer rokonságtól az etruszkon át a majáig és maoriig, és van olyan felsőfokú intézmény, amelyik a finnugor világ alkonyát tanítja diákjainak.

A magyar és lapp nyelvazonosság bizonyítása, a Demonstratio csak mellékterméke volt annak a nagy asztronómiai projektnek, amire két magyar jezsuita tudós szerzetest kér fel a dán király. Tudott volt, hogy 1769. június 3-án a Vénusz áthalad a Nap előtt, és ilyen egy évszázadban legfeljebb kétszer fordul elő. Sikeres észlelés esetén a kapott eredményből ki lehetne számolni végre a Föld–Nap távolságot, ami a csillagászati mérések egyik fontos alapértéke. A megbízott magyarok neves csillagászok voltak, Hell Miksa a bécsi királyi csillagvizsgáló vezetője volt, munkatársa, Sajnovics János matematikus. A Vénusz Nap előtti átvonulását Skandinávia legészakibb pontján, Vardo szigetén kellett megfigyelniük.
Bécstől Vardóig fél évig tartott a négyezer kilométeres, embert próbáló utazás, „leírhatatlan keserveket” okozva. Postakocsin, lovas szekéren, kordéval, meredek sziklás úttalan utakon, majd egy törékeny kis vitorlással az örökké háborgó tengeren, a fjordok mentén, az északi sarkkörön túlra. Vardo szigete előretolt helyőrség volt a Jeges-tengerben, az orosz határ közelében. Közép-európai szemnek hihetetlen volt a jeges sivárság, a fák és termőföld hiánya, ahol „nyoma sincs falunak, mint nálunk, fakéreggel fedik a földbe süllyesztett házakat, a zab sem érik be, nyomorult egy nép”, írta a naplójába Sajnovics.

Talán a Vénusz-átvonulás volt az első nagy világméretű tudományos kísérlet: a Föld hetvenhét pontján próbálták a jelenséget megfigyelni, de az időjárási viszonyok miatt csak nagyon kevés helyen sikerült. Cook kapitánynak Tahiti szigetén nem volt szerencséje, és Nordkappon a másik angol expedíciónak sem, pedig ők nem szűkölködtek sem támogatásban, sem felszereltségben. A kétszáz fős személyzetből álló angol fregatt tíz nap alatt ért a kiválasztott pontra, de a köd miatt semmit nem tudtak észlelni. Az oroszok öt helyen állítottak fel megfigyelőállomást, de nem jártak eredménnyel, miként a svédek sem. Északon csak a kétfős magyar expedíciónak sikerült az észlelés. Bár az eget sötét felhők takarták, és a Nap csak időről időre bukkant ki mögülük, de mindig akkor tündöklött teljes fényében, amikor az a megfigyelés szempontjából fontos volt. Ezt a két magyar csillagász csodaként élte meg és Isten kegyelmét látta benne.

A Vénusz áthaladása mellett nagyszámú egyéb tudományos megfigyelést is végeztek. Hetven, addig nem ismert csillagot jegyeztek fel. Tökéletesítették a földrajzi hosszúság megállapításának eljárásait, javították a skandináv térképeken található hibákat, sőt Norvégia északi részének térképét is megrajzolták, „merthogy ezen területről jó térkép még nincsen” – írta Sajnovics. Megfigyelték a sarki fényt, a tenger vízszintjének változásait, pólusmagasságokat mértek. A sarkkörön túli területen végzett, hosszabb időre terjedő első meteorológiai vizsgálatok is az ő nevükhöz fűződnek. Felépítették az obszervatóriumot, növényeket gyűjtöttek, állatokat boncoltak. Nyolc és fél hónapot töltöttek Vardo szigetén, két hónapot napfény nélküli teljes sötétségben. A helyiek egysze­rűen nem értették a magyarok szorgalmát, munkabírását, a sok elfogyott gyertyát, mértékletességüket és morális tartásukat. Hálából emléktáblát állítottak az obszervató­rium falán, máig ott látható. Amúgy a skandináv kollektív emlékezet már nem ennyire hálás, a norvég lexikon csupán pár sornyi szócikket szentel a két magyar tudósnak.

A szigeten végzett kutatások eredményeit Hell Miksa hosszú heteken át ismertette a tudós akadémia ülésein Koppenhágában. Mikor kifogyott a mondanivalóból, az akadémia titkára megkérdezte Sajnovicsot, hogy nem akarna-e ő is előadást tartani? „Mivel senki sem akadt, aki jövő pénteken előadást tartana, engem kértek fel, hogy elvállaljam” – írta szerényen a naplójába. Aztán három héten keresztül olvasta fel matematikai és nyelvi logikával felépített bizonyítását a magyar és a lapp nyelv azonosságáról. Egy hét múlva egy hamburgi újság már világgá is kürtölte a nagy hírt: Vardon Sajnovics „néhány finnel magyarul beszélt, akik jórészt megértették őt.” A többit már tudjuk.

A finnugor nyelvtudomány alapművének számító latin nyelvű Demonstratio a két 1770-es kiadást követően kétszáz évig nem jelent meg többször, 1972-ben német fordításban látott napvilágot, a magyar nyelvű kiadásra 1994-ig kellett várni. Az itt többször idézett Sajnovics-napló kézirata a bécsi egyetemi csillagvizsgálóban található, 1990-ben fordították magyarra. Pedig a napló kiváló útirajz, egy jó megfigyelő remek, megbízható leírása egy kevéssé ismert világról. Az is kiderül belőle, hogy a hivatalos narratívával ellentétben alig volt lehetőségük lappokkal találkozni, mert azok a szárazföldön, fenn a hegyekben vándorolva éltek. Inkább csak hallottak róluk a misszionáriusoktól, kereskedőktől, és a lappokról szóló ajándékba kapott könyvből, amit Sajnovics ráérő idejében lapozgatott.

„Másik fölfedezésünk ennél sokkal szebb, csaknem egész Európára kiterjed és Magyarországot igen közel érdekli, és oly fontosnak véljük, hogy még titokban tartjuk és eddig csakis Dánia királya ő felségével közöltük.” Ezt viszont már a rendtársaihoz küldött levélben olvashatjuk. A naplóban ugyanis a Koppenhágába való visszatérésig nincs szó a nyelvazonosság észleléséről, vagy annak tanulmányozásáról. És arról sem, hogy a küldetés egyik feladata a feltételezett nyelvrokonság bizonyítékainak összegyűjtése lett volna. Ha így volt mégis, akkor az a kérdés: miért nem írt róla a részletes, mindenre kiterjedő naplójában? Lehet, hogy volt titkos küldetés is, amit sem a naplóban, sem az útról küldött levelekben nem volt szabad megemlíteni? Miért a két jezsuita pátert küldte Vardóra a dán király, miért nem a dán királyi obszervatórium vezető csillagászát? Mi volt a megbízatás valódi célja?

A sok kérdésre egyszer talán kapunk választ. Addig marad megkérdőjelezhetetlen dicsőségnek a Vénusz, aminek az átvonulását teljesen és tökéletesen észlelhették. Pedig ezt is lehetett volna kritizálni, ha a szél szét nem fújja a sötét felhőket: „oh, mily keserű gúnytámadásoknak leendett vala kitéve társaságunk, ha e hajózási expediczió, melyet tőle annyian irigyeltek, főczélját el nem érte volna!” Úgy tűnik, a verbális agresszió nem mai jelenség, az irigység, a keserű gúnytámadás, a gyűlöletbeszéd korokon átívelő egyfajta hungarikum.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Felelni? Minek?

ĀFricska. Mivel elkészült a Nemzeti alaptanterv módosítása, a közéletben jártas polgár pontosan tudja, mi következik

Őry Mariann

Őry Mariann

Róma és Brüsszel

ĀA Fidesz tagságának ügye valójában szimbolikus kérdés, a Néppártban pont úgy nem tudnak határozni vele kapcsolatban, ahogy saját útjukat sem képesek meghatározni

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom