„Mondjátok akkor is, ha nem igaz!” – Az utolsó erdélyi dzsentrifiú halálára

Amit bizonyossággal tudok, hogy ő, a még Bécsben fogant és született, ám Tasnádszántón és Szinérváralján nevelkedett „Bubi” az volt, lévén három ifjabb fiútestvérét – Sándort, Pált és Lászlót – a Sors göröngyei már korábban maguk alá temették…

Ha gyermekkoromban, tudatom és testem cseperedésekor anyai nagyapámtól tanultam meg, milyen volt, és mit jelentett a Felvidék felé törő Börzsöny északi peremén szegény parasztnak lenni, akkor felnőtt fejjel, érett tudattal apai nagybátyám meséiből ismertem és érthettem meg, milyen volt az 1930-as években erdélyi dzsentrifiúnak lenni. Nyilvánvaló, hogy történetei keretét saját felhőtlenül boldog gyermekkora adta, ám számomra ez inkább hozzáadott mindahhoz, amit Kávássy Árpád az idő ellenében sem fakuló emlékezete fel- és megidézett. Ha egyetlen szóba kéne belefoglalnom mindazon komplexitásokat, amelyek a kort s a benne élőket jellemezték, átszőve és összefonva őket, akkor az a várakozás lenne. Az 1920. évi békediktátum traumájából, tragédiájából kinövő, öröké vágyódó, örökké türelmetlen, éppen annyira édes és reménykedő, mint amennyire kétségbeesetten kapaszkodó és keserű várakozás, hogy a korabeli fájó szóviccben „apaországgá” lett Erdély visszatér az erőszakkal megcsonkított „anyaországhoz”.

„Tudod, kevesen voltak, akik rendszeresen visszajártak a ránk kényszerített Romániából az elveszített Magyarországra. Ha jött valaki odaátról, azt leültették, és kérdezgették a többiek, mert tudták, tudtuk, hogy a magyar kormány álláspontja a revízió. Mondtuk nekik: »Meséljetek, mondjátok, hogy mik a hírek odaát. Lesz revízió? Mondjátok, hogy lesz. Mondjátok, akkor is, ha nem igaz!« … Tudod fiam, volt ebben nem kevés önzés is, annak az önzése, hogy legalább mi kerüljünk vissza Magyarországhoz.”A siófoki nyaraló teraszán, a nyúlánk feketefenyők alatt ülve nyolc évtized távlatából is megráztak e szubjektív, de nagyon is eleven emlékek: az erő, a tűz és a szenvedély, bennük a Trianon utáni magyar sorssal és sorstalansággal, azok sodródva vágyakozásával.

Nagybátyám nem tudhatta, hogy mindez engem egy évvel korábbi, kis híján halálos betegségének napjaira emlékeztet, ahol és amikor a gyógyítónak szánt szedálás hatására keszekuszává váló idősíkokon ő ismét az 1930-as évek Erdélyébe tévedt. Belém égett, ahogy gyermeki éveibe visszaszédülve revansista dalocskákat énekelgetett, majd egész testében megfeszülve beleüvöltött az intenzív osztály ágymagányába: „Revíziót, revíziót!Erdélyt soha!” Elementáris erejű élmény volt, egyszerre sokkoló, döbbenetes, felemelő és katartikus, s mindenekfelett őszinte és igaz: ilyen volt, pontosan ilyen el- és kiszakított magyarnak lenni a Monarchia széthullása után.

E múltban szervesült szubjektív percepciókban, s a belőlük lett emlékekben ott volt az erős magyarság, és szép szó, vagy sem, de az egyéni öntudatban szervesült osztálytudat. Dzsentrifiúnak lenni egy olyan családban, ahol Dsida Jenő rokon, Ady Endre anyja családi barát, ahol az adott pillanatban éppúgy természetes a magyar, a német és a latin nyelv, hisz végül mindegyik hétszáz esztendőnyi történelemről s benne a dicső felmenőkről beszél (még akkor is, ha az Erdélyt fenyítő-sarcoló Kávássy Kristófról felemás krónikák is szólnak). Amikor azután a fent leírt, hosszúra nyúlt és kínzó várakozás véget ért, nagyapám parádés kocsiját a magyar trikolórral fellobogózva viharzott a beérkező magyar katonák elé, étel és ital bőségével kínálva azokat, akikre egész generációja várt. Tette ezt immár három fiú apjaként, mert „Bubi” mellett immár ott nőtt Sanyika, és Palika is, akiket végül – már a visszacsatolás utáni új időben – Lacika követett negyedikként.

A világ, legalábbis a család saját mikrokozmosza szebb, jobb és több lett, telve annak reményével, hogy a revízió majd tartós marad. A keleti fronton 1943-ra egyértelműen bekövetkező fordulat azonban más, baljós üzenettel bírt, s az 1944-es nyári román kiugrás, átállás után egész tágabb családunk azokkal a csapatokkal együtt menekült nyugati irányba, amelyeket anno ujjongó lelkesedéssel fogadtak. Menekültek, mert félték a szovjet Vörös Hadsereget, távoztak, mert nem akartak egy ismét románná váló Erdélyben élni. Egy egész nemzet sodródott, s apám báty­jával és öccseivel együtt végül Bősnél látta meg először Európa folyóját, a Dunát.

Bár a család nyugati irányú futása ezzel végpontjára ért, az ifjabbgeneráció sorsa valójában innen és ekkortól vette kezdetét. Mindaz, ami születésükkor a jövőjük volt, hirtelen és végérvényesen múlttá vált: az agresszívan kiépülő új rendszer ellenségként tekintett mindarra, amit létezésükben és szellemiségükkel képviseltek. Dzsentriből értelmiségivé, orvossá, tanárrá-politikussá, mezőgazdasági szakemberekké, –vezetőkké lettek, pozitívan járulva hozzá mindahhoz, ami Magyarország Kádár magyar modelljének paradigmájába zárva lehetett. Aztán teltek az évek, évtizedek, s a négy fiú is mind fel­nőttebbé, érettebbé, majd idősebbé, végül öregebbé vált. A sors akarta, hogy az elsőszülöttből legyen az utolsó, megérve azt az esztendőt, amelyben Trianon nemtelenül erőszakos sorsfordulója immár századik esztendejébe lép.