Tovább hallgat az Akadémia

Ha valaki nagy monoklival mutatkozik, arra szokták mondani: úgy néz ki, mint aki megszólalt, amikor hallgatnia kellett volna. A Magyar Tudományos Akadémia hírnevén is jó pár hete egy nagy fekete folt éktelenkedik, ellenben ők hallgatnak, amikor szólniuk kéne. Gyáni Gábor – az MTA doktora és 2016-tól rendes tagja – Élet és Irodalomban megjelent, Trianont groteszk módon relativizáló cikkéről van szó. Szerzője a történetírás alapkritériumait megsértve átlépett egy olyan erkölcsi Rubicont, amelytől az Akadémiának, de legalább egyes tagjainak el kellett volna határolódniuk. Gondolkodjunk el annak okain, hogy ez eddig miért nem történt meg. Nézzük tehát, hogy a Gyáni-féle történelemelméletek miért nem összehangolhatók a magyar költségvetésből tízmilliárdokkal támogatott Akadémia küldetésével és szellemével.

Legyen ebben segítségünkre a még 2019 decemberében közzétett küldetésnyilatkozat: „Az Akadémia őrzi és ápolja a magyar nyelvet, gondozza a nemzet tudományos és kulturális örökségét. A magyar nemzet által életre hívott Akadémia soha meg nem szűnő, fel nem adható kötelezettsége – Széchenyi István szavaival – »a nemzetiség és a nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása«. Az Akadémia a tudomány eszközeivel feltárja és gondozza, ápolja a magyar kulturális örökséget és nemzeti identitást.” Vessük össze ezt a nemes célkitűzést a cikkben megjelent véleménnyel.

Gyáni a magyar nemzet létterét önkényesen, tudományos kritériumok felsorakoztatása nélkül felosztja egy úgynevezett fejlett magterületre és elmaradottságban sínylődő, „szanálandó” peremterületekre. Szerinte a magyar társadalom egy súlyos „ballaszttól” szabadult meg azzal, hogy végül is nem kellett költséges erőfeszítések árán felemelni ezeket az elmaradott régiókat és „anakronisztikus helyi társadalmakat”. Felvidéki magyarként olvasva e sorokat, gróf Esterházy János jut eszembe: vajon tudta-e, hogy mi szanálandó ballasztként akaszkodtunk a fejlett magterületen virágzó magyar társadalom nyakába? Vajon ő is egy anakronisztikus társadalom elveiből merítve szavazott a szlovák fasiszta állam zsidótörvényei ellen, és ezen anakronisztikus elvek mellett kiállva gyötörtette magát halálra börtöncellájában? Koronázóvárosunk, Pozsony, Kassák Érsekújvárja vagy Márai Kassája vajon miért tekintendő ballasztnak, amely a magyar nemzetállam megalakulásának útjában állt? Kedves akadémiai tagok, önök azonosulnak-e ezzel a felfogással? Ha igen, hogyan hivatkozhatnak küldetésnyilatkozatukban Széchenyire, nemzetünk kulturális örökségének gondozására, a nemzeti identitás ápolására? Ha pedig nem, miért nincs önök közt egy sem, aki csupán azt mondaná: „Nem az én nevemben.”

Gyáninak lélegzetelállítóan provokatív és sértő cikkéből kitűnik, neki nem a trianoni veszteség fáj, hanem az, hogy a „trianoni Magyarország olykor előnyt is kovácsolhatott (volna) egyik vagy másik veszteségéből”, és ezt a vissza nem térő alkalmat akkor nem ragadta meg. Azt hiszem, ilyen logikával csak olyan fegyverkereskedőknél találkozhatunk, akik az emberek szenvedésében nemcsak hogy kifogásolnivalót nem látnak, hanem ezt inkább egy üzleti lehetőségként fogják fel.

Ilyen alapon nevezheti továbbá az MTA történésze a trianoni emlékezetkultúránkat a Horthy-korszak irredentizmusára utalva „mesterségesen szított lelki állapotnak”, és a kormányunk által szervezett megemlékezésekre utalva „hivatalos színezetet öltő, fentről szorgalmazott Trianon-kultusznak”, amely könnyűszerrel kínálja fel magát jelenbeli politikai célokra. Nem érti, miért hathat némelyekre „ma is sokkoló élményként a száz éve megesett történelem”. Vajon vannak-e az Akadémián más olyan tagok is, akik ezt a történelmi tényt mesterségesen szított lelkiállapotnak veszik, és az Orbán-kormány ördögi politikai machinációjaként kezelik a feledendő, száz éve megesett történelmet? Ha nem, miért hallgatnak tovább? Mert az, ami Gyáninak száz éve megtörtént történelem, a Romániában terroristaként meghurcolt Beke István és Szőcs Zoltán politikai foglyoknak nagyon is a jelen. Jelen ez a kárpátaljai magyar iskolásoknak is, akiket közellenségként kezel az ukrán társadalom, és jelen ez az érdekképviselet és politikai reprezentáció nélkül maradt felvidéki magyaroknak.

És ez itt az egész centenárium értelmezési kulcsa: nekünk, és ezen nemcsak a peremterületek magamfajta anakronisztikus „selejtlakóit” értem, hanem az egész magyar társadalmat, tehát nekünk, magyaroknak nem mesterségesen szított Trianon-múltunk van, hanem teljesen tárgyilagosan megélt Trianon-jelenünk és hétköznapjaink. Hiába ír le minket Gyáni mint „Trianon-szindrómában szenvedőket”, és sorol be mint mítoszból táplálkozóknak, míg önmaga a száraz történelmi tények professzionális helytartójaként tetszeleg. Hiába divatos most nihilista diákmozgalmak körében a „peremekre” utazva politikai ellenfeleinkkel egy porondon állva jót rúgni az amúgy is meghurcolt magyar kisebbségekbe. Akkor sincs perem és nincs mag, nincs ballaszt vagy szanálandó magyarság, nincs mi és ők! Van viszont történettudományként az Akadémián sikeresen elvegyülő, lelkiismeretlen, szociopata dilettantizmus, amely homlokegyenest ellentétes a testület önmaga által megfogalmazott küldetésével. „Az Akadémia a nemzet tanácsadója”, olvasható a honlapon – de ezen mit kell érteni? Mi, szanáltak is részesülhetünk ezekből a forrásokból, vagy önöknek is, tisztelt tudós társaság, túl nagy erőforrásaiba kerülne minket felfejleszteni arra a szintre egy esetleges sorsvállalással, amelyben a magyar nemzet egyenrangú és -értékű polgáraiként kezelnének? Ha valóban komolyan gondolják, amit a küldetésükként definiáltak, mégpedig hogy az Akadémia „harcol az áltudományok és a tudománytalan nézetek ellen”, akkor, kérdezem én, mit kell ma mondania vagy tennie valakinek ahhoz, hogy az MTA nyilvánosan elhatárolódjék tőle?”