Nyugdíjrendszer és gyermeknevelés

A Magyar Hírlap október 19-i számában megjelent egy interjú Demény Pál demográfus akadémikussal, amelyben felidézte azt a több mint harminc évvel ezelőtti javaslatát, miszerint a gyermekvállalást és a nyugdíjrendszert újra össze kellene kötni, hiszen történelmileg a kettő, a modern kort megelőzően mindig is összetartozott. A megállapítás nagyon igaz, s Demény Pál volt nemzetközileg a legelső, aki ilyen jellegű javaslatot tett. A konkrét mechanizmust többen továbbgondolták, s abból az derült ki, hogy azon az úton, amin ő elindult, célszerű sokkal tovább menni. Az következőkben röviden megpróbálom kifejteni, jómagam mire jutottam a kérdésben.

Tudjuk, hogy a fejlett országokban általánosan elterjedt a folyó járulékokból közvetlenül finanszírozott, vagyis folyó finanszírozású nyugdíjrendszer. Ezt annak idején arra a feltevésre alapították, hogy mindig születik elegendő gyermek (fenntartható a természetes népesség-reprodukció), s így a nyugdíjrendszerben ennek a népességnövekedésnek a hasznát kell elosztani egyfajta biológiai kamatként. A rendszer második világháborús megalapítása után néhány évtizedig ez nagyjából így is volt, de azóta a fejlett világban mindenhol egyre kevesebb gyermek születik, miközben az emberek egyre tovább élnek, amit általában csak erősen lemaradva követ a nyugdíjkorhatár emelése, tehát egyre hosszabb ideig is lesznek nyugdíjasok. A biológiai kamat tehát már rég negatív, de a nyugdíjak ennek ellenére nem csökkennek, vagyis egyre inkább elválnak egymástól a nyugdíjrendszer ígéretei és lehetőségei, amelyek valójában sohasem voltak összhangban. Egyre nyilvánvalóbbá válik – amit már a rendszer amerikai megalapítása idején is sokan mondtak –, hogy itt egy gigantikus pilótajátékról van szó, vagyis a rendszer alapjaiban és elvileg hibás, hiszen az ígéreteknek és a lehetőségeknek minden pénzügyi rendszerben összhangban kell lenniük.

Hogy miért születik kevés gyermek, annak okait találgatjuk, de egy biztos, és ez hatalmas változás az emberiség lényegében egész eddigi történetéhez képest. A modern piacgazdaságban az individualista, haszonelvű embernek gazdaságilag már nem éri meg a gyermeknevelés. Régen ugyanis a gyermeknek gazdasági haszna volt (dolgozott a családi gazdaságban, vállalkozásban), és a felnevelése viszonylag kis erőfeszítést igényelt. Ebből a szempontból ma már a gyermekek gazdasági haszna nulla, nevelésük viszont egyre hosszabb ideig tart és egyre drágább, tehát egyre inkább „luxuscikknek” tekinthetők.

Az egyre problémásabb állami nyugdíjrendszer megreformálására elvileg két lehetőség van: visszavezetjük azt az elvi alapjára, vagy az egészet elfelejtjük. Ez utóbbit is érdekes lenne átgondolni, de terjedelem híján erről csak annyit mondhatunk, hogy lényegében nem járható út, és nem is kívánatos.

Nézzük ezért az első lehetőséget! Mivel a folyó finanszírozású rendszer lényegében a felnevelt gyermekek jövedelemtermelő képességét osztja újra (vagyis ez a lehetőség oldala), ezt hozzá kell igazítani az ígéretekhez, vagyis csak annyit szabad ígérnie, amekkora „kapacitást” az érintettek létrehoztak. És természetesen azoknak, akik azt létrehozták, olyan arányban, ahogy ehhez hozzájárultak. Vagyis a nyugdíj nem a járulékfizetésért jár, hanem a gyermeknevelési erőfeszítésért. De akkor miért kell járulékot fizetnünk? Azért, mert ezzel fizetjük vissza a felnevelésünk költségeit. Mondhatni, amikor felneveltek bennünket, akkor létrehozták azt a humántőke kapacitást, amit felnőtt korunkban működtetünk, tehát a felnevelésünk egyfajta beruházás volt. A járulékfizetés révén pedig ezt a beruházást – és kamatait – fizetjük vissza azoknak, akik ehhez hozzájárultak. Járulékot tehát mindenkinek kell fizetnie, de nyugdíjat csak azok kapnak, akik gyermeket nevelnek.

Vagyis természetesen mindenki, aki adót fizet. Hiszen a gyermeknevelés részben a szülők, részben az összes adófizető (a szülők maguk is ilyenek!) közös eredménye, igaz, a részarányuk különböző. Bizonyos felmérések szerint a gyermeknevelés összes költségének nagyjából 30 százaléka származik általános adókból (ilyen a családi pótlék, csok, a gyermekek iskoláztatása stb.) és 70 százalék tulajdonítható a szülőknek – az arányok persze változhatnak. Vagyis a gyermeknevelés „hozamát” is ilyen arányban kellene szétosztani, tehát a járulékok 70 százalékát kizárólag a gyermeket nevelők között, 30 százalékát pedig az összes adófizető között kellene szétosztani. Így a gyermeket nem nevelők is kapnak nyugdíjat, de jóval kisebbet, mint a gyermeket nem nevelők. Illetve, az én konkrét javaslatom szerint a gyermeket nem nevelőknek legyen ugyanakkora a nyugdíjuk, mint az átlagos számú gyermeket nevelőknek, de radikálisan emeljük meg az állami rendszerből kapott nyugdíjuk korhatárát annyira, hogy a gyerekesekhez képest hátralévő nyugdíjas idejük aránya legyen várhatóan ugyanannyi, amennyit a gyerekesekhez képest kapniuk kell a szétosztandó nyugdíjtömegből.

Ezzel a módosítással a gyermekteleneknek ugyan hiányuk keletkezik a nyugdíjban, de megtakarításuk is azáltal, hogy nem kell gyermekekre költeniük sem pénzt, sem időt. Ezt a megtakarítást célszerű felhalmozniuk, s ebből a félrerakott pénzből nyugdíjat tudnak maguknak vásárolni arra az időre, amíg nem nyílik meg nekik is az állami nyugdíjrendszer, vagyis ők is elmehetnek ugyanakkor nyugdíjba, amikor a gyermekesek. Az emberek tehát választhatnak, hogy a nyugdíjukat hagyományos befektetéssel (megtakarítással), vagy humántőkébe való befektetéssel (gyermekneveléssel), esetleg a kettő kombinációjával finanszírozzák. Konkrétan úgy gondolnám, hogy bárki, amikor elkezd dolgozni, és még nincs gyermeke, elkezd felhalmozni későbbi nyugdíjára. Ha lesz gyermeke, akkor ennek a felhalmozásnak az ütemét csökkentjük – vagyis azonnal forrása szabadul fel a gyermeknevelés költségeinek a finanszírozására –, ha nem lesz gyermeke, akkor marad változatlan a megtakarítás.

Mindezekkel elérhetjük, hogy a gyermeknevelés újra gazdaságilag hasznos vállalkozás lesz, ami megtérül, ráadásul a társadalom számára önfinanszírozó is lesz, hiszen végső soron a felnőtt és járulékfizető gyermek az, aki megfizeti saját felnevelésének költségeit – ahogy az amúgy méltányos is.

Fontos beszélni a rendszer bevezetéséről is. Úgy gondolom, hogy azt kizárólag felmenő rendszerben, egy bizonyos kor alatti rétegekre lehet teljes egészében bevezetni, s a nyugdíjkorhatár előtt állókra (például a 60 év felettiekre) valamint a már nyugdíjasokra egyáltalán nem. Ők ugyanis életstratégiájukat egy más rendszerhez alkalmazkodva alakították ki, s számukra késő, hogy újratervezzék azt. De a 40-45 év alattiak még tudnak alkalmazkodni az új helyzethez. Ezért az új rendszert teljes egészében csak számukra vezetném be, az ennél idősebbekre, de a 60 évesnél fiatalabbakra pedig a régi és az új rendszer kombinációját, ahol az új rendszer súlya a kor előre haladtával csökken, a régi rendszeré pedig nő. Persze távlatilag mindenki az új rendszer tagja lenne, mert az új belépőkre már automatikusan ez vonatkozna.

Ennek a bevezetésnek további előnye, hogy már most azokat a rétegeket érinti, akikre a gyermekvállalásnál-nevelésnél hatni akarunk, tehát – amellett, hogy méltányossá és gazdaságilag fenntarthatóvá tenné a nyugdíjrendszert – ráadásul azonnali népességnövelő hatása is lenne. További előnye javaslatomnak, hogy lényegében nem kell hozzá plusz költségvetési forrás.

Ezek az előnyök különösen látványosak Demény Pál 1987-es úttörő javaslatához képest (amit e lap hasábjain megismételt), vagyis, hogy egyszerűen juttassuk vissza a gyermek járulékának vagy személyi jövedelemadójának egy részét a nyugdíjas szülőnek. Ez ugyan helyes irányba tett lépés lenne, de feltételezi a jelenlegi, elvileg hibás nyugdíjrendszer jövőbeni működését, vagyis legitimálja azt. További hátránya, hogy jelentős plusz forrás bevonását igényli most, amit viszont nem a gyermeket nevelőknek, hanem a mostani időseknek adnának, amivel csak nagyon áttételesen ösztönöznék – ha egyáltalán – a gyermekvállalást most.

_{Banyár József egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem}