Harry herceg szöktetése

A Windsor Great Parkban 1997 egy reggelén szállásomról még álmos fejjel kilépve elindul­tam egy kis templom felé a vasárnapi istentiszteletre. Mivel a kávé még csak úton volt szürkeállományom irányába, a bejáratnál felgyülemlett kisebb csoporton átvergődve majdnem átestem egy apró termetű, mosoly­gós, idős nénin. Mint később megtudtam, II. Erzsébet édesanyja volt. Mikor megkérdeztem a jelen levő tősgyökeres angol barátomtól, hogy miért is kell ekkora felhajtást csinálni a királyi család tagjaiból, a sértődött hazafiság leghatározottabb hangsúlyával csak ennyit mondott: „Mert Ő az én királyném!”

Időzzünk csak el egy pillanatig ennél a látszólag triviális válasznál. Amikor a német újságíró, Kurt Tucholsky a két világháború közt meglátogatta Angliát, egy vidéki boltba betérve a kirakatban elhelyezett gines üvegre mutatott. Az eladó ezt serényen megragadva, egy másik whiskys üveggel egyetemben elkezdte a kettőt egybe csomagolni. Hősünk kissé zavarodottan közölte az eladóval, hogy ő voltaképpen csak a gint kérné, mely kérését kategorikus elutasítás fogadta. A most már teljesen kétségbeesett Tucholsky megkérdezte, hogy hát mégis miért? „Mert ezek mindig együtt mentek”, válaszolta a nyugalmát teljesen megőrző eladó. Angol barátom, és az élelmiszerbolti eladó válasza tehát annyit jelent: te egy méltatlan, bár jóhiszemű idegen vagy, akinek esélye sincs a tiédet messze túlszárnyaló kultúránkat megérteni, így más választásod nincs is, mint hogy ezeket az igazságokat csendben elfogadd.

Ez az a lecke, amit a királyi családba külföldről beházasodóknak rekord sebességgel el kéne sajátítaniuk. Hogy ezt a tanulságot sokan nem veszik eléggé lelkükre, az abból is kikövetkeztethető, hogy a minap Harry herceg és felesége, Meghan bejelentette, hogy visszavonulnak a közéletből, és anyagilag is önállósulni kívánnak. A bejelentést követő reakciók közül talán az őszinte megkönnyebbülés volt a domináns, mellyel a brit közvélemény a „princess woke” (politikailag korrekt együttérzés hercegnője) távozását nyugtázta. Már jó ideje nyílt titok volt, hogy míg Harry közvetlenségével, humorával és a hadsereget támogató karitatív tevékenységeivel kitűnően képviselte a királyi családot, addig feleségével tandemben nem voltak alkalmasak a szolgálatra. E vélemény népszerűségét mi sem demonstrálja jobban, mint az a tény, hogy a brit sajtó internetes felületein a komment szekció­kat szinte az összes publikációnál egyhangúlag lefagyasztották, hogy a csendes ünneplésben kitörő nemzet hangját tovább mérsékeljék.

Ugyan a család feje a királynő, azért nem könnyű nőként beházasodni a világ leghíresebb monarchiájába: a bizalmatlanság garantált, az elvárások teljesíthetetlenek, a menyegzőből kimaradt női közönség vigasztalhatatlan. A Stonehenge-et építő, agancsot viselő kelta sámánokig visszanyúló családfájú angol menyasszonyoknak sem volt sokkal könnyebb feladatuk.

Diana hercegnő a bulvársajtó barátságtalan kereszttüzében találta magát házassága szinte első napjától, „szentté avatása” egyértelműen csak tragikus halála után történt. Károly herceg régi-új partnerét, Camillát pedig mindenki utálni akarta, váratlanul mégis az egyik legkedveltebb királyi családtag lett. Meghant ezek a precedensek egyáltalán nem bizonytalanították el, és mint amikor tömény mosogatószer cseppen a finom olajréteggel bevont víz felszínére, érkezése napjától úgy taszította a család többi tagját magától egyre messzebbre. A sajtóval rekord időn belül összeveszett, hamarosan pert is indított. Vilmos herceggel és feleségével a kapcsolat nagyon is nyilvános ellenségeskedésbe torkollott. Amivel viszont tényleg maga ellen fordította a közvéleményt, az nem a közel egymilliárd forint értékű lakásfelújítás, vagy a 80 millió forint értékű babazuhany beszerzése volt, hanem a Kanadából magával hozott politikailag korrekt erénymutogatása és a kioktató hangnem, amellyel tudat alatti rasszizmussal vagy kolonializmussal vádolta a róla esetleg kritikus véleményt formálókat. Röviden tehát, kötötte az ebet a karóhoz, és a gint önmagában akarta elvinni a boltból.

Legutóbbi botrányában, melynek kiváltó okai örök misztériumként maradnak meg a brit köztudatban, teljesen elvetette a sulykot, és olyat tett, ami végleges szakadáshoz vezethet a királyi családban. A királynő tiszteletben tartása abszolút tabu, amit még a radikális politikai elemek és meggyőződéses köztársaságiak is tiszteletben tartanak. Az, ahogy II. Erzsébettel való előzetes egyeztetés nélkül Harry herceggel bejelentették, hogy kilépnek a közéletből, durva megsértése a monarchia protokolljának. Hogy a királynő a sajtóból értesüljön a trónörökösi vonalon hatodik helyen álló unokája „szabadúszói” pályaválasztásáról, felér egy arculcsapással. A szolgálat fogalmát egy teljesen új szintre emelő Erzsébet királynő előtt az ilyen impulzív és individualista viselkedés nem állhatja meg a helyét.

Az a léha, rózsaszín hintőporos kép, amellyel a bulvársajtó szemlélteti a királyi család életét, a cifra hintókból integető mosolygós celeb-arisztokrácia, paloták és díszes menetek, pingponglabda nagyságú gyémántok és méregdrága ruhák, nyilván nem fedi a monoton munkával teli hétköznapok valóságát. Katalin hercegnő, az első botladozások után, úgy látszik gyorsan megértette, hogy a gin és a whisky mindig együtt mennek, hogy a hallatlan privilégiumok és a népnek való szolgálat teljesen elválaszthatatlanok. Ugyanígy, a személyes vélemény hangoztatása és az individualista önmegvalósítás összeegyeztethetetlen a nemzetegyesítő brit monarchia alapértékeivel. Hogy csak a közelmúltból vegyünk példát, az a lélegzetelállító önfegyelem, pártatlanság és professzionalizmus, amellyel II. Erzsébet kezelte a Brexit körüli, precedens nélküli káoszt, minden érintett félben mély tiszteletet keltett. Amíg ő él, úgy látszik, a Buckingham-palota továbbra sem lesz helyszíne egy kanadai–angol koprodukciós szappanopera újabb fejezetének.