Joker, az áldozatkultusz orgiája

Megrökönyödve kellett nyugtáznom, hogy a könnyed komédiáiról ismert Todd Phillips rendező filmje, a Joker tizenegy kategóriában kapott jelölést. A Taxisofőr és A komédia királya Scorsese-klasszikusokból inspirálódott műben Phillipsnek valószínűleg részben akaratán kívül egy, a heteroszexuális fehér férfiak dominanciájának megdöntése utáni társadalomképet sikerült felvázolnia, amitől az embernek szinte borsódzik a háta. E társadalomkép, ahol az erkölcsi krediteket az író-rendező etnikai és szociális osztályok szerint társítja, a hollywoodi filmstúdiók előtt porban heverő, bomlásnak indult ideológiai morzsákból tevődik össze.

Dióhéjban a történet egy súlyos elmezavarral küszködő férfi, Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) történetét mutatja be, aki bohócként, humoristaként próbál megélni a korrupt fehér férfiak által dominált amerikai társadalomban. Az aljas fehér férfi motívum végigfut a társdalom szinte minden osztályán, Joker humorista kollégáitól vagy a metrón randalírozó fiatal üzletemberektől kezdve egészen a tévéstúdiók és a politikai szféra kiskirályaiig. Az aljas fehér férfi klisét a rendező egy másikkal ellensúlyozza, amelyben az afroamerikai nőt a szegények és védtelenek messiási pozíciójába vetíti. Ennek megfelelően főszereplőnk együttérző pszichoterapeutája és a gyermekét egyedül nevelő csinos és emberséges szomszédja egy-egy fekete nő. A sztori az aljas fehér humorista kolléga, az aljas fehér fiatal üzletemberek, az aljas fehér talkshow-sztár és az aljas fehér politikus (plusz felesége) lemészárlásában csúcsosodik ki. Joker feltételezett biológiai édesapját és új feleségét saját kisgyermekük szeme láttára lövi le a paralel anticivilizáció egyik ismeretlen utcahőse, így instant igazságot szolgáltatva azon jogtalanságokért, amelyeket az uralkodó osztály az elnyomott rétegek ellen elkövetett. Arc nélküli gyilkosuk a halott szülei felett sokkos állapotban álló kisgyermeket persze nagylelkűen megkíméli. Az utolsó jelenetben a várost épp gyújtogató csőcselék Jokert két aljas fehér elnyomó rendőr holtteste közül emeli ki egy felborult rendőrautóból, majd a sorozatgyilkost mérhetetlen gyengédséggel, hősként ünnepelve hordozza karjaikban.

Némi szimpátiával kezelendő a rendező, aki filmjében minden progresszív divaterényt kipipálva mégis a hollywoodi sértéscenzorok kereszttüzébe került. Megvádolták azzal, hogy a republikánusok politikájának rejtett üzeneteit implantálta a filmbe, sőt egyesek a kortárs angolszász konzervatív gondolkodás szupersztárjait, Ben Shapirót és Jordan Petersont vélték kiolvasni a sorok közül. Igaz, a rendező életben hagyott néhány aljas fehér férfit, így Joker egyik törpe növésű, tehát hátrányos helyzetű és ezért áldozatkultuszra jogosult bohóc kollégáját is. A kritika mégis annak a biztos jele, hogy mennyire nem ismeri fel a radikális baloldal önmaga szimbólumait sem. A hollywoodi elit immár nem érti a saját maga diktálta szabályait vagy szimbolikáját, mert azok ugyan a szélsőbaloldalból táplálkoznak, de végső soron már se nem bal-, se nem jobboldaliak, hanem egy posztértékrend világának kísérteties előfutárai.

A rendező művészi eszközökkel keresi önmaga, tehát a hetero­szexuális fehér férfi helyét ebben a világban, és ennek modelljét Jokerben találja meg. A gyermekkori szexuális zaklatás traumáját, amelyen a főhős átment, mint az áldozati társadalom kapuit megnyitó trium­fális belépti díjat tartja magasba. Ez mint egy felmentő vagy inkább feljogosító motívum kíséri végig Joker minden gyilkosságát. A groteszken (fehér) szülő- és családellenes tematika szinte átitatja az egész filmet: a család mint a szexuá­lis bántalmazás helyszíne, mint a burzsoá értékrend intézménye, vagy – Joker édesanyja esetében – a tehetetlenség és a valóságtól elrugaszkodott múlt szelleme jelenik meg. A család egy fehér dolog, az uralkodó osztály elavult, de veszélyes elnyomó eszköze, amellyel az új posztértékrend generációjának természetes módon kialakuló ösztö­neit próbálja elfojtani.

Az anarchia szélén szédelgő társadalom nem választ magának hősöket nagy hírnevű agitátorokból, mert kerüli a tekintély és az ezzel járó hierarchiák bármilyen megnyilvánulását. Ehelyett groteszk véletlenek során a központba sodródott öntudatlan elkövetőket vagy áldozatokat emeli kultusza pillanatnyi központjává. A film végén úgy emeli magasba Jokert a semmi ellen lázadó öntudatlan tömeg, ahogy a váratlan siker miatt hitetlenkedő Joaquin Phoenix színész vette át egyre sokasodó filmdíjait.