Szalai Attila

Vélemény és vita

Hagyaték

A Magyar Napló múlt évi utolsó számában olvasható Zsille Gábor interjúja Kovács Istvánnal, a Széchenyi- József Attila- és Babérkoszorú díjas költő, író, műfordító, történész, polonistával, a Magyar Művészeti Akadémia tagjával

Az interjú bepillantást enged alkotói műhelytitkokba, de azt is megtudhatjuk belőle, a kultúra embere miként teljesítette diplomáciai küldetését Varsóban, majd Krakkóban, ahol főkonzulként tevékenykedett. Tette ezt nem mindennapi módon, hiszen több lengyel város, köztük Krakkó díszpolgárává avatták, olyan grémiumba kerülve ezzel, ahol például ott van Szent II. János Pál vagy Andrzej Wajda.

De nem ezért hívom fel a figyelmet az interjúra, hanem azon megrendítő gondolat miatt, ami zárszóként hangzik el Kovács Istvántól. Mint mondja, motoszkált benne egy megírásra váró vers, amelynek ihletője László Fülöp huszadik század hajnalán Görgei Artúrról festett képe. Amikor Hatvany Lajos arról faggatta a tábornokot, hogy meg van-e elégedve a portréval, a következő feleletet kapta: „Jó kép. Különösen a szemek kifejezése jó. Mint valami nagy kérdés az utókorhoz. Mit csináltatok velem?” A költőben idővel elhalványodott a festmény. „Most azonban, hogy láttam hivatalának végórájában Tarlós István rezzenetlen arcát és szemét, a két férfi tekintete hirtelen áttetszett egymáson. Mintha a búcsúzó főpolgármesteré is azt fejezte volna ki: »Mit tettetek velem?« És Görgei tekintetével együtt még azt is: mit tettetek magatokkal?”

Valóban érthetetlen, amit ezzel az emberrel műveltek a budapestiek. A kommunizmus szürkesége után a Demszky-érában tovább rongyolódott, elkoszolódott, adósságokban fuldokló, rohamosan balkanizálódó magyar fővárost a „fideszes” kerületekkel karöltve nem egészen egy évtized alatt olyanná tette, hogy csodájára jár a világ, s a legkedveltebb turisztikai célpontok közé került. És ott áll vele szemben a rémes panoptikum, a sokszor lejárt lemezek Lombroso-pofái, akik nem adhatnak mást, csak mi lényegük, a rontópálok, a romboló szipolyok, akik építeni soha nem tudtak, csak lerabolni a mások által teremtett értékeket.

Egy emlék boldogult külügyes koromból: 2002 után vagyunk, az ismételten hatalomra került MSZP–SZDSZ-kormányzat a legtöbb helyen, 1994-hez hasonlóan, lecserélte a külszolgálatban tevékenykedő diplomatákat. A varsói nagykövetség sokat tapasztalt lengyel sofőrje, aki több évtizedes szolgálat után már elég jól kapiskálta a magyar nyelvet, de ezt ügyesen titkolta, amikor kellett, Lengyelország keleti részén tartott ünnepségekről fuvarozta hazafelé az akkori első beosztottat és a belpolitikai elemzőt. Tőle hallottam a következő történetet.

Az elvtársak társalogtak a hátsó ülésen, gondolván, hogy a sofőr úgysem érti, mit beszélnek. Az első beosztott indulatosan mérgelődött, hogy a fene enné meg, akármerre járnak az országban, szinte mindenütt az iránt érdeklődnek a lengyelek, hogy hát mi van a kopjafa-, székelykapu-, emléktábla-, szobor-, domborműállító Ákossal, Pistával, Attilával, akikkel való együttműködés révén számos helyen van mit koszorúzni közös ünnepeinken. (A nem posztkommunista-liberális kormányok diplomatáiról van szó.) A műveltebb és némi szarkazmussal megáldott belpolos végül megelégelte az első beosztott háborgását, és megkérdezte tőle: „Mondd, öregem, mi hol, hányat és mikor állítottunk emléktáblát, egyebeket? Hm?” A nagykövet helyettese hiába törte a fejét, nem jutott az eszébe egyetlen emlékmű sem. „Na, látod – hangzott a verdikt – majd ha mi is hagyunk magunk után hasonló pozitív nyomokat, ránk is emlékezni fognak.” Nos, valahogyan nem sikerült nekik azóta sem. Pedig mindenki hagy valamilyen nyomot maga után – ők az enyészetét.

Gustav Janouch Beszélgetések Kafkával című könyvében olvastam valaha a következőt, megpróbálom pontosan idézni: a kommunisták olyan gazdagon rakott tálak után nyújtogatják mocskos mancsaikat, amelyeket maguk soha nem tudnának feltölteni... Ma már ennek belátásához kommunistákra sincs szükség, elegendő a testvéri liberális fertőzés, az ostoba irigység, a mobiltelefonjába belebutult, a lexikális tudást fölösleges megterhelésnek tartó, azt a Google-keresőnek meghagyó massza, amely a tagadás sötét szellemét emeli a hatalomba. Hiába figyelmeztetett Bereményi Géza és Cseh Tamás már a kilencvenes évek elején, amikor a Demokrácia című dallal véleményt mondott a magyar szavazók egy bizonyos rétegéről. Akik köszönik szépen, jól vannak, mind a mai napig, s döntenek, ahogyan döntenek. És nem értik a kérdést: mit tettetek magatokkal?

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Klímakínlódók

ĀTűz pusztít Ausztráliában. Az ott élő radikális zöldek tüntetéseket szerveztek a nagyvárosokban a klímaváltozás ellen. A hihetetlen megmozdulás, ha igaz, a világ leghülyébb embereiként mutatja meg az ausztrál zöldeket

Veczán Zoltán

Veczán Zoltán

Félbarnák

ĀDzsekuje bárdzo – mondták a szomszéd asztalokat benépesítő vendégtársaink, és kérték a számlát

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom