Vélemény és vita

Félbarnák

Dzsekuje bárdzo – mondták a szomszéd asztalokat benépesítő vendégtársaink, és kérték a számlát

A Bükk keleti lejtőinél ért a vacsorátlan este, hát igyekeztünk még a szállásra térésünk előtt valamiféle táplálékhoz jutni. A tapolcai zsíros asztalú kockás abroszos helyiség a kerítésen villódzó, giccses karácsonyi dekoráció árnyékában húzta meg magát, a készséges tulajdonos-főpincér-feketemosogató viszont meglepően gyorsan süttetett nekünk remek velőt, pirítóst, rántott karajt, nem volt okunk panaszra.

Lengyel barátaink közben kihömpölyögtek a bejáraton, némelyik „koszonom”-ot kiabált emberünk felé, egyikük meg recsegő kelet-európai angolsággal megkérdezte, nyitva lesznek-e holnap (ópen tumorró?). Tak, tak, hát persze – mondta a köpcös, kötényes bácsi, joviális mozdulatokkal tartva az ajtót a kisorjázók előtt. Értjük egymást, dvá brátánki.

Hát ezek ők, a lengyelek, s közülük az egyik, aki minden bizonnyal sosem járt erre, hallgat arra a névre, hogy Andrzej Sapkowski. Eredetiben nem, csak magyar fordításban volt szerencsém élvezni regényeit, amelyek főszereplője – furcsa, elsőre szokatlan, de végtére milyen jól sikerült fordítás! – a vaják: Ríviai Geralt, a szörnyeket mészároló fehér hajú mutáns, akinek kaland­jait számos kötetben kísérheti végig az olvasó. A szláv mondák világának hangulatán alapuló kvázi középkori fantáziatörténetben – amelyből először számítógépes játékadaptáció készült, a nagy sikerre tekintettel trilógia – utóbb a Net­flix látta meg a potenciált, és készített sorozatadaptációt.

A BBC- és Netflix-feldolgozások egyik fontos jellemvonását tökéletesen összefoglalja egy interneten terjedő mém: ez egy imitált plakát egy képzelt Netflix-dokusorozatról, Jegesmedvék címmel, míg a plakátokon a fehér bundájú óriások helyett amerikai feketemedvék láthatók. Ezt a gyakorlatot a köznyelv „blackwashing”-nek hívja, azaz nagyjából feketemosásnak: amikor színes bőrű színészeket szerepeltetnek az eredeti történet teljes kifacsarása árán is, mert valamiféle ki nem mondott kvóta szerint ez kötelező. Szó se róla, amikor Morgan Freemant beleírták a Kevin Costner-féle Robin Hoodba, az egyrészt adott valamit egy már ezerszer feldolgozott drámához, másrészt nem volt teljesen a valóságtól elrugaszkodott gondolat a keresztes háborúk idején játszódó történetben, hogy egy berber tényleg a brit szigeteken harcol hűbérura mellett. Abban is van igazság, hogy Hollywood évtizedekig sokszor fehér színészeket játszatott nem fehér szerepekben is (white­washing), különös tekintettel az ókori Mediterráneumban játszódó történetekre – persze kérdés, kinek és miben nyújt kárpótlás mindezért egy fekete Akhilleusz-figura 2018-ban, amit ugye a BBC-nek köszönhetünk, s különösképpen a görögök voltak hálásak érte.

A Vajákot sokan vártuk. Nem feltétlenül azért, mert Közép-Európát végre mozgóképesen is felhelyezte a fantasyrajongók térképére, de persze ez is benne volt a dologban: hogyne, imádtuk Tolkien aprólékosan kidolgozott történeteit, meg persze sokan odavoltak Harry Potter világáért is, ám ezek a Nyugat meséi, míg a mi régiónk igencsak alulreprezentált volt a nemzetközi popkultúra ezen szegmensében.

Emlékszem egy térképre, amit egy vendégoktató mutatott nekünk, s egy francia múzeumból került talán elő. Az emberi bőrszín „természetes elterjedését” mutatta a kontinensen, persze gondosan fehérítve a nyugatiakat, sötétítve az egykori tengelyt, az oroszokról nem is beszélve. Mi afféle átmenet voltunk a térképen, se úri fehérek, se hasznavehető, tisztességes barnák – azok sávja, merő véletlenségből, persze, egybeesett Francafrique határaival, s valahol Algériában kezdődött.

Szabadelvű tanárom számára persze egy antirasszista kirohanás eszköze volt a térkép, elvégre Párizs tele van színes bőrűekkel, hát mi ez a sovén hazugság itt, kérem? Nem vágott senki közbe, hogy a berlini állatkert meg az őshonos farkasok mellett kengurukat is tart (egyébként most olvasom, hogy Belgiumban épp a közelmúltban falt fel egy előbbi egy utóbbit karácsonyra), mégsem Közép-Európa a természetes élőhelyük; ugyanakkor abban igaza volt az öreg importprofnak, hogy miként látnak minket odaát, a szentséges Nyugaton: félbarnák vagyunk, mint a rossz menzai kenyér.

Három-négyszázezer négyzetkilométer, három-négy millió lakos, stabil gazdaság, állandó hadsereg, egységes királyság – mindezen tulajdonságok egyformán jellemezték az angol és a magyar koronát a tizenötödik század végén. A történelem viharai aztán egészen másként alakították e két nemzet sorsát, s bár nincsenek illúzióim afelől, hogy alkalmasint mi is vérrel-vassal gyarmatosítottuk volna a fél világot, ehelyett viszont egyéb lehetőség híján envérünkbe fulladtunk a török elleni kilátástalan hon- s Euró­pa-védelemben. Így hozta a sors, hozzánk szerecsen rabszolga legfeljebb az ottomán martalóchadakkal jutott – míg a mi véreinket százezerszámra hajtották Isztambul piacaira. No de rég volt mindez, a törökök elmentek, mi meg, ha megzsugorodva is, de itt maradtunk, akárcsak lengyel, cseh, szerb testvéreink, akiket ugyanúgy dobtak aztán oda szalvétán Sztálinnak, ahogy Vengerbergi Yennefer belökdelte angolnává változtatott társait a vízbe.

Valamiféle szerény elégtétel is lehetett volna, ha a Netflix legalább egy ennyire közép-, na jó: kelet-közép-európai történethez nem így nyúl hozzá, és nem alakítja saját elvárásainak megfelelő faji szivárványkertté. Végigpörgettem az első évadot, és kapásból három-négy olyan karaktert találtam, akik a könyvekben természetszerűleg fehérek voltak, lévén zömmel az ószláv mondakörből kerültek ki, ám valamiféle ostoba exgyarmatosítói lelkifurdalásból a Netflixnek muszáj volt kifeketíteni őket, miközben ez – ellentétben Morgan Freeman Azeem-karakterével – a világon semmit nem adott a figurájukhoz.

Mindezzel pedig az afroameri­kaiakhoz képest – a pozitív szerepekben meg aztán főleg – alig-alig megjelenített kelet-közép-euró­paiak­tól vették el a nemzetközi reprezentációs lehetőséget, mert a gyarmatosítás asztalánál gömbölyűre zabált Nyugat ezredszer is testvérie­sen megfelezné a számláját velünk, az ezerszer lehúzott kelet-középpel. Most épp a huszadik századi nyugati filmipar színes bőrű-reprezentációs adósságát törlesztjük, megint csak az elkövetőkkel közösen, s ismét azon az alapon, hogy ilyen alkalmakkor persze – ellentétben a francia politikaitérkép-színező sugalmaival – mi is fehér bőrűek vagyunk.

Ilyenkor, de csakis ilyenkor, odaülhetünk a fehérek asztalához, amíg várjuk a számlát. Aztán mars vissza, mosogatni.

Kapcsolódó írásaink

Kiss Antal

Kiss Antal

Emberarcú környezetvédelem

ĀManapság, amikor a globális tőke vállalatai sikerre vitték a korlátlanra tervezett fogyasztás nyomán előállított, általuk csak per „klímakatasztrófának” keresztelt brutális méretű környezetszennyezést, na akkor kell megállnunk egy percre

Dippold Pál

Dippold Pál

Klímakínlódók

ĀTűz pusztít Ausztráliában. Az ott élő radikális zöldek tüntetéseket szerveztek a nagyvárosokban a klímaváltozás ellen. A hihetetlen megmozdulás, ha igaz, a világ leghülyébb embereiként mutatja meg az ausztrál zöldeket

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom