Félbarnák

A Bükk keleti lejtőinél ért a vacsorátlan este, hát igyekeztünk még a szállásra térésünk előtt valamiféle táplálékhoz jutni. A tapolcai zsíros asztalú kockás abroszos helyiség a kerítésen villódzó, giccses karácsonyi dekoráció árnyékában húzta meg magát, a készséges tulajdonos-főpincér-feketemosogató viszont meglepően gyorsan süttetett nekünk remek velőt, pirítóst, rántott karajt, nem volt okunk panaszra.

Lengyel barátaink közben kihömpölyögtek a bejáraton, némelyik „koszonom”-ot kiabált emberünk felé, egyikük meg recsegő kelet-európai angolsággal megkérdezte, nyitva lesznek-e holnap (ópen tumorró?). Tak, tak, hát persze – mondta a köpcös, kötényes bácsi, joviális mozdulatokkal tartva az ajtót a kisorjázók előtt. Értjük egymást, dvá brátánki.

Hát ezek ők, a lengyelek, s közülük az egyik, aki minden bizonnyal sosem járt erre, hallgat arra a névre, hogy Andrzej Sapkowski. Eredetiben nem, csak magyar fordításban volt szerencsém élvezni regényeit, amelyek főszereplője – furcsa, elsőre szokatlan, de végtére milyen jól sikerült fordítás! – a vaják: Ríviai Geralt, a szörnyeket mészároló fehér hajú mutáns, akinek kaland­jait számos kötetben kísérheti végig az olvasó. A szláv mondák világának hangulatán alapuló kvázi középkori fantáziatörténetben – amelyből először számítógépes játékadaptáció készült, a nagy sikerre tekintettel trilógia – utóbb a Net­flix látta meg a potenciált, és készített sorozatadaptációt.

A BBC- és Netflix-feldolgozások egyik fontos jellemvonását tökéletesen összefoglalja egy interneten terjedő mém: ez egy imitált plakát egy képzelt Netflix-dokusorozatról, Jegesmedvék címmel, míg a plakátokon a fehér bundájú óriások helyett amerikai feketemedvék láthatók. Ezt a gyakorlatot a köznyelv „blackwashing”-nek hívja, azaz nagyjából feketemosásnak: amikor színes bőrű színészeket szerepeltetnek az eredeti történet teljes kifacsarása árán is, mert valamiféle ki nem mondott kvóta szerint ez kötelező. Szó se róla, amikor Morgan Freemant beleírták a Kevin Costner-féle Robin Hoodba, az egyrészt adott valamit egy már ezerszer feldolgozott drámához, másrészt nem volt teljesen a valóságtól elrugaszkodott gondolat a keresztes háborúk idején játszódó történetben, hogy egy berber tényleg a brit szigeteken harcol hűbérura mellett. Abban is van igazság, hogy Hollywood évtizedekig sokszor fehér színészeket játszatott nem fehér szerepekben is (white­washing), különös tekintettel az ókori Mediterráneumban játszódó történetekre – persze kérdés, kinek és miben nyújt kárpótlás mindezért egy fekete Akhilleusz-figura 2018-ban, amit ugye a BBC-nek köszönhetünk, s különösképpen a görögök voltak hálásak érte.

A Vajákot sokan vártuk. Nem feltétlenül azért, mert Közép-Európát végre mozgóképesen is felhelyezte a fantasyrajongók térképére, de persze ez is benne volt a dologban: hogyne, imádtuk Tolkien aprólékosan kidolgozott történeteit, meg persze sokan odavoltak Harry Potter világáért is, ám ezek a Nyugat meséi, míg a mi régiónk igencsak alulreprezentált volt a nemzetközi popkultúra ezen szegmensében.

Emlékszem egy térképre, amit egy vendégoktató mutatott nekünk, s egy francia múzeumból került talán elő. Az emberi bőrszín „természetes elterjedését” mutatta a kontinensen, persze gondosan fehérítve a nyugatiakat, sötétítve az egykori tengelyt, az oroszokról nem is beszélve. Mi afféle átmenet voltunk a térképen, se úri fehérek, se hasznavehető, tisztességes barnák – azok sávja, merő véletlenségből, persze, egybeesett Francafrique határaival, s valahol Algériában kezdődött.

Szabadelvű tanárom számára persze egy antirasszista kirohanás eszköze volt a térkép, elvégre Párizs tele van színes bőrűekkel, hát mi ez a sovén hazugság itt, kérem? Nem vágott senki közbe, hogy a berlini állatkert meg az őshonos farkasok mellett kengurukat is tart (egyébként most olvasom, hogy Belgiumban épp a közelmúltban falt fel egy előbbi egy utóbbit karácsonyra), mégsem Közép-Európa a természetes élőhelyük; ugyanakkor abban igaza volt az öreg importprofnak, hogy miként látnak minket odaát, a szentséges Nyugaton: félbarnák vagyunk, mint a rossz menzai kenyér.

Három-négyszázezer négyzetkilométer, három-négy millió lakos, stabil gazdaság, állandó hadsereg, egységes királyság – mindezen tulajdonságok egyformán jellemezték az angol és a magyar koronát a tizenötödik század végén. A történelem viharai aztán egészen másként alakították e két nemzet sorsát, s bár nincsenek illúzióim afelől, hogy alkalmasint mi is vérrel-vassal gyarmatosítottuk volna a fél világot, ehelyett viszont egyéb lehetőség híján envérünkbe fulladtunk a török elleni kilátástalan hon- s Euró­pa-védelemben. Így hozta a sors, hozzánk szerecsen rabszolga legfeljebb az ottomán martalóchadakkal jutott – míg a mi véreinket százezerszámra hajtották Isztambul piacaira. No de rég volt mindez, a törökök elmentek, mi meg, ha megzsugorodva is, de itt maradtunk, akárcsak lengyel, cseh, szerb testvéreink, akiket ugyanúgy dobtak aztán oda szalvétán Sztálinnak, ahogy Vengerbergi Yennefer belökdelte angolnává változtatott társait a vízbe.

Valamiféle szerény elégtétel is lehetett volna, ha a Netflix legalább egy ennyire közép-, na jó: kelet-közép-európai történethez nem így nyúl hozzá, és nem alakítja saját elvárásainak megfelelő faji szivárványkertté. Végigpörgettem az első évadot, és kapásból három-négy olyan karaktert találtam, akik a könyvekben természetszerűleg fehérek voltak, lévén zömmel az ószláv mondakörből kerültek ki, ám valamiféle ostoba exgyarmatosítói lelkifurdalásból a Netflixnek muszáj volt kifeketíteni őket, miközben ez – ellentétben Morgan Freeman Azeem-karakterével – a világon semmit nem adott a figurájukhoz.

Mindezzel pedig az afroameri­kaiakhoz képest – a pozitív szerepekben meg aztán főleg – alig-alig megjelenített kelet-közép-euró­paiak­tól vették el a nemzetközi reprezentációs lehetőséget, mert a gyarmatosítás asztalánál gömbölyűre zabált Nyugat ezredszer is testvérie­sen megfelezné a számláját velünk, az ezerszer lehúzott kelet-középpel. Most épp a huszadik századi nyugati filmipar színes bőrű-reprezentációs adósságát törlesztjük, megint csak az elkövetőkkel közösen, s ismét azon az alapon, hogy ilyen alkalmakkor persze – ellentétben a francia politikaitérkép-színező sugalmaival – mi is fehér bőrűek vagyunk.

Ilyenkor, de csakis ilyenkor, odaülhetünk a fehérek asztalához, amíg várjuk a számlát. Aztán mars vissza, mosogatni.