Nincs itt semmi látnivaló

A leállósávban megállt, végigtapogatta magát, s miután meggyőződött róla, hogy minden csontja nagyjából ép, elővette telefonját, hogy bejelentkezzen a vezérkari főnöknél vagy az elnöknél. Borostás arca siralmas fintorba torzult, amikor meglátta a töréstől pókhálós kijelzőt, és hasztalan nyomogatta a bekapcsológombot.

Végül földhöz vágta a használhatatlan kacatot, overallja zsebéből előhúzott egy csomag cigarettát, és bosszúsan rágyújtott. Nem a terv szerint alakulnak a dolgok – gondolta, míg egyik lábát feltette az elgörbült szalagkorlátra –, nagyon nem.

Traian Baziliszkusz elnök saját ötleteként adta el a hadjáratot, de mindenki tudta, hogy az öreg fe­jében csak pálinkák keringenek s lázálmok, nem a valóság. A célt mindenesetre kitűzte: előre a természetes, ősi román határig, a Tiszáig! S minthogy ő is és vezérkara is a dákó-lovári elmélet, valamint maguk rajzolta térképek és statisztikák megszentelt mákonyán nevelkedtek, tudták, hogy felszabadításra szomjazó román testvéreik várják őket Debrecin és Beretöu ősi román városaiban, miként tették azt száz éve Kluzsban, Aradon meg Timiszoarában. A támadás mikéntjét viszont Baziliszkusz vezérkari főnöke, Dán Tanmese ötlötte ki, amikor a román ármádia azon egységeinek részvételét szorgalmazta, amelyek már évek óta rettegésben tartották különféle akciókkal a jelenleg magyar megszállás alatt álló Tiszántúl hatóságait.

Elöl jártak a felderítő egységek, amelynek tagjai autópályán életveszélyesen gyorshajtó, turbófolk zenére üvöltve dajdajozó igénytelen félmajmoknak tettették magukat, de a ravasz álca csak elfedte igazi küldetésük. Egyrészt kétszázötven kilométeres sebességgel tesztelték húszéves szürkeimport béemvével a magyar autópályák működését – elvégre autópályák híján hasonló gyakorlatra otthon nem tudtak volna sort keríteni. Másrészt bár a külső szemlélő azt gondolhatta volna, hogy pusztán törzsi és civilizá­ciós hagyományápolásból közvetítik száguldozásukat üvöltve élőben a Facebookon, valójában ekkor térképezték fel a hadi útvonalakat később érkező társaik számára, és rögzítettek minden fontos pontot.

Miután ők elvégezték dolgukat, jöhettek a páncélosok, ugyancsak elrejtve eredeti céljukat: volt, amelyik trélernek álcázta magát, amelyen egy kisbusz utazott, amelybe egy személyautót szuszakoltak, s végül az egészre rágumipókoztak egy helikopterroncsot; egy másikra úgy halmozták fel a sima gépkocsikat, mintha egy sokemeletes tortát szerettek volna készíteni egy minőségi kivitelezésű bánffyhunyadi palota házavatójára, mindezt szigetelőszalaggal rögzítették. A Mad Maxescu névre hallgató hadművelet keretein belül az Elnök elindított vagy száz efféle páncélost, ám ekkor kezdődtek a bajok: a sofőrök húsz százaléka a határátkelőn, lopakodás közben elvérzett, mert nem volt jogosítványa, másik húsz százalékuk az elhúzódó átkelés alatt használhatatlanra itta magát, míg várta a társait. Valahogy csak átkászálódtak a határon, erre mi történt? Az egyik speciális, nehézpáncélos tisztet – pont azt, akinél a Debrecinben kitűzendő román zászlók voltak, meg egy raklap váza, hogy ne menjen kárba a hű román őslakosság felszabadítók elé szórt virághalma – lekapcsolták a fasiszta magyar rendőrök. A jó előre lefénymásolt kenőpénzt se fogadták el a sofőrtől, ellenben olyan marhaságokba kötöttek bele, mint hogy nincs menetlevele vagy hogy dupla akkora a súlya a járműnek, mint a megengedett – még szerencse, hogy az Elnök agya vágott, és gyorsan eladták a médiában románellenes soviniszta magyar intézkedésnek.

Szó mi szó, másnak kellett továbbvinnie a zászlókat Debrecinbe, és ez a másvalaki Liviu lett. Nem örült a feladatnak: eleve szédült, ha nem kráteres földutas szerpentinen kellett közlekednie, hanem ezen a fura európaiszerű aszfalton, de még ráadásul a szembemenő sávba sem tudott csak úgy átmenni, mint otthon. Egy darabig lelkesedése pótolta a rutint, azonban hamarosan hívták telefonon, hogy elszakadt a hadosztálytól. Igaz, ez nem az ő hibája volt, hanem Dán Tanmese vezérkari főnöké, aki minden településtáblánál megállt, hogy levakarja a magyar nevét, és felírja a románt, de néhol egészen sokáig tartott kitalálni egy ősdák nevet, így egyre jobban lemaradtak az élen robogó Liviutól.

Liviu meg pont a telefonhívás közben vesztette el a kontrollt a járműve felett, mert nem bírta egyszerre tartani a lapos üveget, a kormányt és a telefont; a kisodródó teherautó fel-felszaggatta a szalagkorlátot, majd egy emelkedő visszadobta a leállósávba, ahol felborult.

Liviu az összetört lapos üveget sajnálta, meg a szalagkorlát formában elvihetetlen sok szép alumíniumot, de legfőképpen magát. Egészen elszontyolodott: ha a parancsnokai értesülnek arról, hogy mi történt, emiatt a baki miatt biztosan nem engedik előre a debrecini diadalmenetben. Aztán nagyot szippantott a kapadohányból, és igyekezett hazafias gondolatokkal felvidítani magát: hiszen éppen ezek a balesetek azok, amelyek segítenek fenntartani a látszatot, hogy valójában nem is a felszabadító hadsereg páncélosai ők. Nincs itt semmi látnivaló, semmi gyanús: ők csak Európa közútjainak jól ismert rémei, a román halálsofőrök.