Tanult tehetetlenség

Külön fogalomként kezeli a pszichológia azt a mentális állapotot, melynek során az ember az egymást követő, kiszámíthatatlan negatív ingerek hatására feladja, hogy azokat elhárítsa, még akkor is, ha elkerülhetők lennének, mert arra a meggyőződésre jut, hogy nem képes ezeket a hatásokat befolyásolni. Ezt hívják tanult tehetetlenségnek.

Nem tudom, fogtak-e már a kezükben gyermekelhelyezésről szóló bírósági ítéletet. Ezekben az igazságszolgáltatás rendelkezik az egymástól elváló házastársak közös gyermekeinek felügyeleti jogáról, a láthatás pontos menetéről, és konkrétan arról is, kivel töltse a kiskorú a karácsony estét, és melyik szülővel lehet az ünnep első és második napján, órára pontosan megszabva. Borzalmas. Ha belegondolunk, tulajdonképpen egy kezdődő élet minimum első tizennégy évét határozza meg ilyenkor a kijelölt bírói testület. Ám magánál a végső dokumentumnál már csak az oda vezető, kínosan hosszú és fájdalmasan részletes eljárás, illetve az ítéletet később így vagy úgy betartó, egymás ellen forduló, saját gyermeküket is feláldozni képes szülők viselkedése a hátborzongatóbb, kivéve a ritka ellenpéldákat.

Amikor először jöttek szembe a hírfolyamban a győri tragédiáról szóló cikkek, eleinte képtelen voltam végigolvasni. Aztán mint egy örvény, magával rántott, ami történt, mert annyi ép ésszel fel nem fogható részletet tartalmaz. Például, hogyan lehetséges, hogy egy feleség, akire a férje álmában kalapáccsal támad, a már elítélt, börtönben ülő férfit rendszeresen látogatja? Milyen igaz­ságszolgáltatás az, ahol egy ilyen cselekedetért valaki öt év fegyházbüntetést kap, és mit értenek „jó magaviselet” alatt, amiért az elítélt előbb szabadulhat? Miért kel ugyanez a bántalmazott anya a férje védelmére az ellene szóló eljárásban, hogy elérje: ne tiltsák el a gyermekeitől? Hogyan manipulálhatta a környezetét az elkövető, ha az igazságügyi elmeszakértő és pszichológus szakértő is pozitívan nyilatkozott a korábbi eljárások során az állapotáról? És végül a legsúlyosabb kérdés: milyen jogrendszerben történhet meg, hogy egy fegyházból szabaduló, brutális gyilkossági kísérlet miatt elítélt embernek a szabadulása után nem sokkal a felügyeletére bíznak három kiskorút – akár csak fél napra is?

Az ügyben azonnal vizsgálatok indultak, a kormány pedig szigorítana a feltételes szabadlábra helyezés szabályain úgy, hogy ha valaki másnak az életére tör, ne legyen érvényesíthető esetében a lehetőség. Felmerül viszont a kérdés: ilyen és ehhez hasonló komplex esetekben képes-e egyáltalán a jog úgy rendezni a helyzetet, hogy minden érintett félnek, akinek szüksége van rá, védelmet biztosít? Nem véletlenül említettem a gyermekelhelyezési ügyeket, ugyanis a győri tragédia előzményeinek egyik súlyos hibája az, hogy annak kérdését jóformán indokolatlanul nem rendezték, mialatt az elkövető börtönben ült.

A teljes igazság a következő: ma a gyermekvédelmi rendszer olyan, hogy ha bajba kerül egy kiskorú, akkor nagy eséllyel éppen ő nem kapja meg a számára szükséges védelmet. Hiába jelzi a szülő, a védőnő, a gyermekvédelmi szolgálat, mire a hosszadalmas vizsgálatok alatt bármire jutnak a hatóságok, sajnos általában már késő. Nem beszélve a verbális abúzusról, amely mára ismert és gyakori jelenség, de a hatóságok szintjén jóformán lehetetlen védekezni ellene, mert nehezen bizonyítható. És persze ha egy fegyházra ítélt gyilkossal szemben a jog nem védi meg az anyát és a kiskorút, akkor kivel szemben igen? Az embernek ilyenkor nem marad más lehetősége, megpróbálja oroszlán módjára védeni a rábízottat. Vagy beletanul a tehetetlenségbe.