Elfogadás

Bizonytalanul, meg-megcsúszva botorkált az el nem takarított hótól eljegesedett járdán. Húsz perce róhatta már Zugló csendes kis utcácskáit, céltalanul, belefeledkezve ebbe a magányos, hűvös téli éjszakába, mert hiszen ez is jobb, mint bármelyik idióta műsor vagy ócska amerikai vígjáték a tévében.

Otthon ülve hasított bele az elsőre ostobaságnak tűnő gondolat, hogy elinduljon, csak ki, bármerre, el a fotel kényelmétől, az üres lakás fojtogató légkörétől, csak el, el. És szinte még meg sem született benne az elhatározás, már magára is kapta sötét felöltőjét, és kirontott az utcára, attól tartva, hogy mégis meggondolja magát.

De nem gondolta.

Egyetlen határozott elképzelése, amely szerint valahonnan, akár a föld alól is, de előkerít némi itókát, hogy valahogy azért kibírja az átkozott mínuszokat, valóra vált, hiszen a sarki éjjel-nappali most is nyitva állt. Magához vett hát egy kétliteres, műanyag palackos fehérbort, amelynek címkéjét sokáig, értetlenül bogarászva azon töprengett, vajon hogyan is kell értelmezni azt, hogy „földrajzi jelzés nélküli”. Azután elfogadta, hogy a jelenlegi pénzügyi helyzete alapján mégsem érdemes finnyáskodni holmi feliratokon. Úgyhogy leemelt a polcról még egy félliteres sósborszeszt is, csak úgy, az íze kedvéért, elvégre mégis karácsony volna, vagy mi.

Így haladt hát a dermesztő hidegben. Kezében a borosflakont szorongatta, amely már az első, mohó kortyokat követően megadta magát, és úgy gyűrődött össze, mintha a férfi az agyoncukrozott lőrével együtt a boristenek lelkét is kiszippantotta volna belőle. Amint az olcsó ital átjárta végtagjait, és felforrósította egész koponyáját a sapka alatt, egyre csak azon töprengett, miként lehetséges, hogy ugyan ő maga sohasem látja, hogy havazna, mégis időről időre az éj leple alatt titokban óriási hótakaró lepi el az egész várost, de legalábbis a kerületet biztosan. Akárhogy is kotorászott emlékei között, a hóeséssel kapcsolatos utolsó élményeit még kamaszkorában szerezte. Hullhatott azóta akár méternyi hó is, ő egyszerűen lemaradt róla. Most, hogy az italtól egyre inkább lázba jött, nem tudott szabadulni annak a lehetőségétől, hogy mindez nem lehet véletlen. Hogy valaki odafent, a lilára dermedt égbolt mögött egyszerűen nem akarja, hogy valaha is átélje legalább még egyszer, milyen érzés a sűrű pelyhekben hulló havazás közepette megállni, és csak érezni a tél mindent elsöprő erejét.

Megborzongott. A fagyos szél átfújt felöltőjén. Letekerte a kupakot, és újból meghúzta az üveget. Nem hagyta nyugodni a korábbi gondolat, újabb és újabb rémképek villantak fel előtte, egy lehetséges ördögi bosszú. De hamarosan megemberelte magát. Tudta jól, hogy ez a felesleges, sehová sem vezető képzelgés – mint valami félnótás – egyetlen célja, hogy elterelje gondolatát „arról…”

De ezt is ügyesen elhessegette magától.

Időközben a Thököly útra tévedt. Megtorpant, szinte megrettent a kihalt utca látványától. A rövid időre maga mögött hagyott gondolat, hogy karácsony este van, újra és kérlelhetetlenül befészkelte magát agyába, miután továbbindulva tekintete egy bérház földszinti ablakán állapodott meg. Az üvegen keresztül erős, nagyszerű fény áradt kifelé: egy karácsonyfát pillantott meg. Ragyogó, vörös boával körbefuttatott, kövérkés fenyőfát. Ott ácsorgott a meleg szoba közepén, és noha nem láthatta, biztos volt benne, hogy alatta ott sorakozik megannyi szépen csomagolt ajándék is.

Állt és figyelte ezt a váratlan tüneményt az éjszakában. Csak akkor zökkent ki valamelyest, amikor a mellette elhúzó 7-es busz jókora adag füstfelhőt pöfékelt az arcába. De hiába is igyekezett volna már elterelni gondolatait, a karácsonyfa megbabonázó látványa visszafordíthatatlanul felidézte benne az év összes megaláztatását. Keserűen gondolt rá, hogy felesége – aki hiába küldözgette neki hónapok óta a válási papírokat, ő minduntalan széttépte azokat – most bizonyára a szeretőjével, azzal a húgyagyúval nézi a tévében a Reszkessetek, betörőket, éppúgy, ahogy vele meg a lányukkal nézte még tavaly ilyenkor. Széthullott családjának gondolata, főnökének fülében csengő mondatai, miszerint januártól már nem szükséges bemennie az irodába, most majdhogynem földre vitte, de ellenállt a melankólia, a csúszós járda és a fejét elbódító bor, a legyőzöttség pokoli hármasának. Dühében ki is itta a maradékot, és mérgesen félredobta az üres, végleg összegyűrt palackot.

„Hogy rohadna meg minden” – mondta magában. „Hogy rohadna meg a semmi is” – gondolta hozzá, minthogy feldúltságában meglehetősen filozofikussá vált.

Ahogy így, szinte vakon kóborolt, hirtelen egy fiatal facsemetére figyelt fel az út mentén. A kis fát ügyesen összeeszkábált deszkák tartottak egyenesen. „Tízezer új fát Budapestre” – virított oldalán a zöld felirat. A férfi közelebb lépett. Hosszasan vizsgálgatta a csenevész fát, kopasz ágait, görbe törzsét. Csak nézte, nézte. Dülöngélve, némán.

Arra gondolt: tízezer mínusz egy, az még mindig elég jó szám.

Elővette zsebéből az imént vásárolt sósborszeszt, felemelte, majd még egyszer, utoljára átgondolva az iménti számítást – tízezerből egy az kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc – lelocsolta a csemetét. Zsebéből előhalászta öngyújtóját, és a hidegtől elgémberedett ujjaival számos sikertelen próbálkozás után végül csak elkattintotta azt, majd óvatosan a fakéreghez érintette. A fa pedig hirtelen lobbanással lángra kapott.

Ekkor az egyébként eseménytelen zuglói éjszakában, a Thököly úton a semmiből fénycsóva villant fel és ragyogta be a környéket. A környékbeli házak lakói sorra kihajoltak az ablakokon, apukák és anyukák fogták ölükbe kisgyermekeiket, hogy ők is megcsodálhassák a szokatlan látványt. Néhány csöppség éljenezett, kiabált, míg mások karácsonyi dalokat kezdtek énekelni szüleik karján. A fújdogáló szél eközben hurcolni kezdte a pernyét ide-oda, a bámészkodóknak hirtelenjében úgy tetszett, havazik, szinte kedvük támadt kirohanni, úgy, ahogy voltak, papucsban és meghemperegni a jeges hótakaróban. Csak amikor kinyújtották karjukat, hogy markukba fogjanak egy-egy lehulló „hópelyhet”, akkor döbbentek rá csalódottan, hogy ez a fenséges karácsonyi csoda talán nem is olyan csodálatos. A kíváncsi tekintetek így hát lassan el-eltűntek az ablakokból, az ablakok pedig nagyokat csattanva bezárultak. Csak a férfi nem mozdult. Olyan közel állt, hogy a tűz melege már perzselte a bőrét. Figyelte a fel-felcsapó tűznyalábokat, amelyek fénye ott csillogott tágra nyitott szemeiben, mígnem a lángok, ahogy a kilocsolt sósborszesz lassacskán végigégett, egészen meg nem gyengültek.

Az utca csendes és sötét lett újra. Ismét csak a férfi maradt ott. Úgy érezte, ez alatt a néhány perc alatt, ameddig a tűz tiszta fényével átsugárzott rajta, végre megértette, mire megy ki ez az egész. Tudniillik hogy megy. Hogy ki tudja, merre, de egyáltalán megy. Merthogy – és efelől mostanra már szemernyi kétsége sem volt – ez a végletekbe dermedt, kietlen világ nem lehet egyéb, mint a Jóisten zárt szemhéja mögötti átmeneti sötétség, amely ellen küzdeni teljességgel értelmetlen.

És megindulva a felszabadító felismeréstől potyogni kezdtek a könnyei.

Meghatódottságában, amikor váratlanul két kéz belé karolt hátulról, még azt hitte, egy közeli lakó vagy talán a felesége kezdi el húzni maga után, be egy meleg szobába, a tévé elé, ajándékokat bontani és ócska amerikai vígjátékokat nézni. Felnézett, és két hatalmas, sötét árnyat látott maga mellett imbolyogni, akik ekkorra már vonszolták a lábain megállni képtelen férfit. „Angyalok, angyalok” – nyögött fel, és teljesen elengedte magát, hagyva, hogy a sors immár azt tegye vele, amit jónak lát.

És miután a rendőrök hosszas erőlködés után nagy nehezen végre betuszkolták a rendőrautóba, a férfi – azzal a megmásíthatatlan meg­győződéssel, hogy odakint ebben a pillanatban éppen havazni kezd – széles mosollyal elszundított a hátsó ülésen.