Szuverenitásharcok

„Gratulálok Önnek, hogy sikerült érvényesítenie népe akaratát, amely a szuverenitását az Európai Unión kívül kívánja biztosítani” – ezekkel a szavakkal gratulált múlt héten Orbán Viktor a brit előre hozott parlamenti választásokon fölényes győzelmet arató Boris Johnsonnak. A magyar kormányfő szövegértési gondokkal küszködő kritikusainak egy része ezt természetesen a közösségi médiában egy „Huxit” előjelének hallucinálta, de természetesen nem erről van szó. A helyes értelmezéshez azonban kellene legalább egy aprócska közös alap – például annak elismerése, hogy a szuverenitás jó dolog, és az erős vezető is jót tesz egy országnak.

A brit választás kapcsán a brüsszeli Politico elemezgette, hogy miként formálják át az európai politikát a karizmatikus vezetők, akik a hagyományos pártok gyengülését meglovagolva erősödnek. Az eddigi nagypártok ugyanis nem tudnak választ adni az emberek aggodalmaira olyan témákban, mint a globalizáció, a technológiai fejlődés vagy a migráció. A Politico tablója Johnsonról Macronon, Salvinin és Kurzon át egészen Orbán Viktorig tart, és láthatóan nem örülnek a fejleményeknek, függetlenül attól, hogy új, vagy hagyományos pártok vezetőiről van szó. Hogy honnan ered ez az átható ellenszenv, arról a májusi budapesti migrációs konferencián is beszélt Orbán Viktor. Az ausztrál külügyminisztert avatta be abba a kis európai abszurdba, hogy a harminc éve szajkózott dogma szerint a jó politikus azt mondja, hogy nem tehet semmit, a sajtó és a soft power róluk zeng dicshimnuszokat. A már említett koncepció alapja ugyanis az, hogy a társadalmakat alapvetően intézményeknek kell vezetnie. „Ezért minden erős vezető, aki azt mondja, hogy én megoldom, én vállalkozom arra, hogy megoldjam azt, ami állítólag lehetetlen, negatív megítélést kap” – fogalmazott a kormányfő. Látjuk, hogyan reagál a brüsszeli liberális buborék egy karizmatikus politikusra, aki ráadásul azzal kampányol, hogy „get Brexit done”, azaz „hajtsuk végre a Brexitet”.

Dacára annak, hogy a Politico az elemzés egy pontján eljut odáig, hogy Európa előbb-utóbb Latin-Amerikára hasonlíthat, az európai választóknak nem igazán vannak ilyen aggodalmaik. Johnson legitimitása például megkérdőjelezhetetlen. Különösen beszédes kontrasztot láthatunk akkor, ha összevetjük a májusi európai parlamenti választások brit eredményét a múlt heti nemzetivel. Bár az EP-választás rendszere eltér a britétől és a választók motivációi is különbözőek lehetnek, nem lehet elmenni amellett, hogy májusban a Theresa May vezette konzervatívok 8,86 százalékot kaptak, most pedig 43,6-ot. Tavasszal az emberek harminc százaléka a Brexit Pártra szavazott, akik a konzervatívokat segítve most a választókerületek közel felében visszaléptek. Ők is és a választók is úgy látják, hogy Boris Johnson valóban hajlandó végigvinni a Brexitet, és ehhez megadták neki a felhatalmazást.

A brüsszeli VoteWatch intézet szerint egyébként a brit Konzervatív Párt még a májusi szánalmas eredmény ellenére is az Európai Parlament harmadik legbefolyásosabb pártja. Ugyanők kutatták ki azt is, hogy a Fidesz–KDNP a legerősebb nemzeti párt az EP-ben, abban a tekintetben, hogy az algoritmus szerint a magyar honatyák által képviselt erő 78 százaléka a kormánypártnál koncentrálódik. Ennek csak a máltai Munkáspárt tudott a közelébe jutni 72 százalékkal, a szigetországban azonban de facto kétpártrendszer van.

A britek tehát az EU-n kívül, Orbán Viktor pedig – ahol Nigel Farage fogalmazott lapunknak – az unión belül folytatják a szuverenitásharcot.

Ez nem kis feladat.