Kérdés kérdése

Csak kérdés kérdése, hogy hányast kapsz – mondta nekünk általánosban Kriszta néni, a földrajztanár, és így visszagondolva azt kell, hogy mondjam, a későbbi életemet tekintve nagykorúságomig ez volt a legértékesebb információ, amit pedagógustól kaphattam.

A lényeg, hogy minden a nézőponton múlik. Például egy házasságban sok, ha nem az összes konfliktus elkerüléséhez vezethet, ha az ember képes a másik fél szemszögéből is vizsgálni adott problémát. Vagy csak elképzelni: mi lenne, ha én járnék az ő cipőjében? És láss csodát, abban a pillanatban, amint belebújunk valaki más bőrébe, a világ mintha máris megfordulna, az „igazság” pedig merőben más színezetet kap.

Amíg van, akit az így megszerzett ismeret megértésre és megbocsátásra sarkall, addig egy másik embertípus azt mondja: bűn az, amit én annak mondok, de az is csak akkor, ha egy számomra nem szimpatikus ember teszi.

Sárosdi Lilla színésznő 2017 októberében nyilvánosságra hozta a Harvey Weinstein-ügy kapcsán: húsz évvel ezelőtt egy akkori „nagyrendező” szexuálisan zaklatta. Szó szót követett a nyilvánosságban, s máris a metoo mozgalom közepén találtuk magunkat. Közben a „nagyrendezőről” kiderült, hogy Marton László, aki az ügy kapcsán közutálat tárgyává vált, és a Vígszínház azonnal kezdeményezte munkaviszonyának megszüntetését. Lavinaszerűen hullott le a lepel a zaklatókról, még a magánemberek szintjén is. Színésznők szólaltak meg névvel és névtelenül, kiállva a női jogok mellett, felfedve annak titkát, hogy a művészvilágban tulajdonképpen mindennaposak az ehhez hasonló esetek. Kerényi Miklós Gáborról is erősen tizennyolc pluszos információk láttak napvilágot, így az Operettszínházat több mint tíz évig igazgató Kerónak szintén bűnhődnie kellett. Nőjogi aktivisták tüntetéseket szerveztek, felszólaltak, lázadtak a hatalom ellen, amely eltűri a „Marton-féléket”. Sőt Renner Erikát, akinek neve a lúgos orvos ügyében lehet ismert, valóságos jelképpé emelték küzdelme okán. Mi több, a színházi közeg megreformálásáról minden korábbinál intenzívebb párbeszéd kezdődött.

Mindezekkel a hátunk mögött elérkeztünk a jelenhez, amikor is Gothár Péterről, a Katona József Színház rendezőjéről kiderült, hatalmával visszaélve szexuá­lisan zaklatta kollégáit. Az egyik vele dolgozó szerint „köztudott volt, hogy Gothár Péternek van egy olyan szokása, hogy rámarkol a nők nemi szervére”. A helyzetet súlyosbította, hogy az intézmény, amely színtere volt ezeknek az eseteknek, nem lépett fel ellenük. Mint kiderült, Máté Gábor igazgató már egy éve tudott arról, hogy a rendező zaklatja a színésznőket, de nem tett semmit az ügyben.

Most biztosan azt gondolják, a nőjogi aktivisták, feministák és megalázott színésznők leporolták moli­nói­kat, és újra a nyilvánosság elé álltak kimondani: „Elég volt!” Hogy beszédeket mondtak a nők kizsákmányolásáról és semmibevételéről. Nos, tévednek! Mert a balliberális világ szemében nem a bűn ténye számít, hanem az, ki követte el. És bár valóban tüntettek, nem Gothár Péter ellen, hanem a kultúra szabadságáért, ami azért is furcsa, mert a terület finanszírozásáról szóló, szerdán elfogadott új szabályozás semmi mást nem mond ki, csak annyit, hogy az állam intézményi átláthatóságot vár el például a Gothár-féle ügyek kiküszöböléséért.

Az érdekes az, hogy azok a színésznők, akik most tiltakoztak, tulajdonképpen a mellé a Gothár mellé álltak, aki akár őket is zaklathatta, s akik két évvel ezelőtt még a hatalmukkal visszaélő „nagyrendezők” s a szexuális visszaélések ellen harsogtak. Miért? Nos, hogy Kriszta néni szavaival éljek, csak kérdés kérdése.