A Kultúrabitorlás Könyve

A cím, amihez a cédulákat gyűjtjük, végül is nonszensz, mert a kultúrát nem bitorolni, hanem megőrizni és gyarapítani, vagy megtámadni és átalakítani lehet. Nem beszélhetünk a világok harcáról sem, csak világképek és értékek küzdelméről, ideológiák és civilizációk olyan egymásnak feszüléséről és összecsapásáról, amelynek fegyverarzenáljában a kulturális attitűdök, normák és viselkedésformák állnak. Amelyik civilizáció kimerül, tehát meginog a kulturális talapzata, az kénytelen átadni a helyét a másiknak.

A folyamat tulajdonképpen természetesnek tekinthető, mert a kultúrában való létet megalapozó szellemi, erkölcsi, ideológiai, műveltségi és gazdasági erőforrások nélkül a közösség immunhiányos lesz, megbetegszik és elsorvad.
A nemzeti önvédelmi stratégiák sorában ezért indokolt egyre többet hangoztatni a kultúra megtartó erejét, de nemcsak hangoztatni, hanem tenni is az ellen, hogy elvegyék tőlünk (legyengítsék, megtámadják, átalakítsák) kultúránkat. Mint ahogy teszik már jó ideje, különösképp szemtelenül a rendszerváltozás óta, bár a megelőző négy évtized is folyamatos haláltánc volt, ez a mostani viszont nemcsak elfogadhatatlan, de érthetetlen is.

(Deák-Sárosi László épp a napokban megjelenő, A jel újbóli helyreállítása című tanulmánykötetének több írása figyelmeztet rá, hogy csupán a filmművészet területén is milyen terrorizáló méretekben folyik a nemzetgyalázás és nihilhirdetés.)
A kultúra eltérő magyarázataival azért nincs módunk itt foglalkozni, mert már 1952-ben is négyszáz különböző megközelítés létezett, és ez a szám közben csak gyarapodott. Ám tetszetős Pangloss mester intése, amely a „kertek művelésében”,
a tevékeny életformában látja a lehetőséget, hogy megszabaduljunk a három legfőbb rossztól: a bűntől, az unalomtól és a szükségtől. Ez egyaránt vonatkozik a magas vagy elit és populáris kultúrára, ráadásul az egyik ugyanúgy mérgezheti, amint gyógyíthatja a másikat.

A kulturális hegemóniáért vívott küzdelem pedig mindkét irányban megfigyelhető. S mindkettőben fon- tos a hagyományhoz való viszony rögzítése, a hagyomány tereként pedig immár nemcsak a vidékre, a tradicionális falusi közösségekre, hanem a nagyvárosokra is figyelni kell. (Ha eddig nem volt világos, akkor megtanított erre az idei ősz. A szerencsés kivételek közül azért emeljük ki Debrecent és Sopront, mert egyikük „a szabadság őrvárosa”, a másik „a hűség városa”.)

Az európai etnológia már a 20. század közepén éles vitákat folytatott arról, hogy a hagyomány terének tekintett vidék mellett figyelmünket ki kell terjeszteni a modernség tereire is – szembesülni kell a történelmi jelennel. Az antropológiai értelmezésben a kultúra olyan paralelogrammaként jelenik meg, melynek egymást metsző tengelyei ide-oda mozognak, sosem lelik meg végleges geometriai nyugvópontjukat: az egyik tengelyen az anyagi és szellemi oldal áll szemben egymással, a másikon a hagyományos és az elit, amit szokás volt alacsonynak és a magasnak nevezni, egyes változataiban népiként és urbánusként ismerjük. Rá kell jönnünk azonban, hogy a sematizáló jelzők helyett az értékdimenziókon van a hangsúly, tehát a másik cédulánkra fölkerült szellemi, erkölcsi, ideológiai, műveltségi és a velük társuló gazdasági erőkön.

Az is mind nyilvánvalóbb, hogy a tradicionálisból lett a nyitott, a modernből a zárt. A hagyományos ma már befogadó és integratív, a modern uniformizáló és kirekesztő, aktuá­lis paradoxonja pedig például abban ragadható meg, hogy a szivár­vány színei jelölik az egyetlen létező és számára elfogadható színt. Hiány­zik a reflektív hajlam belőle, így már-már pszichopatologikus jellemzőket mutat meg: egyszerre gyilkos és öngyilkos, és a kulturális öndefiníciókban megjelenő pozitív utópisztikus célképzetek helyett identitásőrző terepként az identitásvesztést jelöli meg.

Érdemes volna még a látható tárgyiasult és a láthatatlan szellemi mozzanatok (a hiedelmek és értékek, a normák és törvények, az érzelmek, attitűdök és elvárások) mellett kicédulázni a szimbólumok, metaforák és mítoszok utalásait.
A kulturális önvédelem fontos eleme az időhöz való viszony (az emlékezetpolitika és a jövőkép), annak aktivitása és intenzitása, valamint a törekvés arra, hogy a nemzeti jellegéből adódóan kifinomult kódokat alkalmazó kontextusgyenge kultúra azáltal is megerősödjék kapcsolataiban, hogy használja a korlátozott kódokat: a gondolkodás, tudás és cselekvés ösztönzése mellett védje a szimbólumokat és a szimbolikus tereket. Hogy a kultúrát (mint szimbolikus rendszert) ne önjelöltek és marionettfigurák sajátítsák ki és alakítsák át, hanem kerüljön ismét nyilvános tulajdonba. Ehhez a modernitás egyik atyja, Dilthey is segítséget kínál, aki kulturális rendszer alatt a nyelv, erkölcs, művészet, vallás és tudomány érték­kánonának társadalmi képződményeit értette.

Lássuk be, hogy mindez támadás alatt van – és a járvány megfékezéséhez elő kell venni a polcok mélyéről a szellemi védőoltást.