A medve sem játék

Egy ködös november közepi hajnalon egy medve vonszolta magát a Parajdról Szovátára vezető út szélén. Rettentően kínlódott, hiszen mind a négy végtagja eltört, belső vérzései voltak, panaszos bőgésének hangja erejével együtt lassan elapadt. Mellette parkolt egy rendőrautó, a jármű mellett pedig – parancs, felhatalmazás, lehetőség híján – tehetetlenül álldogált a rend őre. Szíve szerint valószínűleg fogta volna a szolgálati revolverét, és annyi golyót eresztett volna szerencsétlen állatba, amennyi csak kell, amíg véget nem vet szenvedéseinek. Felteszem, a medvét reggel megvizsgáló állatorvos sem volt jobb idegállapotban, amíg várta az engedélyt, hogy végre elaltathassa a menthetetlen nagyvadat.

Másnap délig, azaz mintegy tizennyolc–húsz órát fetrengett a nyomorult állat a hideg flaszteren önnön vérében, mire megjött az engedély a környezetvédelmi minisztériumból, a mackó pedig megkaphatta a kegyeleminjekciókat. Mutogatott aztán természetesen mindenki mindenkire, ahogy ilyenkor szokás: Hargita megye elnöke, Borboly Csaba a szabályozásra, a minisztérium a későn érkezett kérelemre, a helyi közvélemény meg a Bukarestből kinevezett román prefektusra, Jean-Adrian Andreire. Román szokás, régi szokás, hogy ilyen esetekben elkenik az ügyet, s ha mégis kihoznak valakit hibásnak, az a magyar szereplő lesz, ha volt köze a dologhoz, ha nem. Esetünkben – meglepő módon – mégis Andrei prefektust menesztette még aznap délután a belügyminiszter nagy dérrel-dúrral.

Ami a medveügyet illeti, abban bizony az egész kormányzat sáros, hiszen azzal, hogy a medvét szigo­rúan védetté nyilvánították, betiltva az állományritkító vadászatokat, rettentően elszaporodott. Ugyanakkor egyfelől a németekkel, osztrákokkal jól lebizniszelt (tehát a helyi erőforrásokat a helyiek feje fölött gyarmati módon kiszipolyozó) erdőirtással minden talpalatnyi lakhelyétől megfosztják a nagyvadakat, másrészt nem gondoskodnak a helyi lakosság védelméről – elvégre az zömmel magyarokból áll, azokért ugye nem kár. Így a mackók szabadon grasszálnak, és nemcsak a juhokat, a kóbor kutyákat ragadják el, de a városokban is egyre gyakoribb vendégek. Szinte minden napra jut egy hír, hogy kukában, főtéren, szökőkútban és még jó ég tudja, hol találkoztak medvékkel a helyiek, akik évek óta hiába követelik a helyzet megoldását.

Bónusz: a gázoló, nagycsaládos magyar sofőr autója ronccsá tört, egy kolozsvári román ember azonban megszánta, és odaadta neki az egyik sajátját - lehetne hát ezt így is.

Andrei menesztésével talán elkezdődhet végre valami a medve­fronton, ugyanakkor álljon itt egy kis emlékeztető domnu’ prefect munkásságáról, hiszen noha a medve sem játék, egy prefektus (magyarul: ispán) elméletileg nem csak az állatokért felel a megyéjében.

A megyében, amelynek lakosságát kétszázhatvanezer magyar és negyvenezer román alkotja, a történelmi Székelyföld szíve, Andrei viszont mintha csak az utóbbi csoport érdekeivel foglalkozna. Augusztusban külön nemzeti stratégiát követelt
a kisebbségben élő románok kulturális expanziójához, és szügyig beleállt abba a tavalyelőtti provokációba, amikor egy román videóblogger az udvarhelyi Kauflandot vádolta meg azzal, hogy románsága miatt nem szolgálták ki (valójában még nem voltak nyitva), hangsúlyozva, fontos a békés együttélés, de a hivatalos nyelv a román, és pont.

A magyarokkal szemben egészen más taktikát követ: például igencsak allergiás mind a székely, mind a magyar zászlókra. Előbbiek kapcsán bírósági úton és bírságokkal is folyamatosan küzd, a piros–fehér–zöld trikolórnál inkább szakaszosan jön nála elő ez a furcsa hóbort, évről évre, jellemzően március 15-én. Tavaly törvényszegésnek nevezte, hogy Székelyudvarhely és Csíkszereda önkormányzata a nemzeti ünnepen kitette a magyar zászlót (nem az, ezt a bírság hatályon kívül helyezésével még a román bíróság is elismerte), és idén is büntetéssel fenyegetőzött.

Továbbá a nyári Úz-völgyi temetődúlás idején sem saját megyéje, hanem a Bukarestből importált fasiszta csőcselék mellé állt, követelve, hogy a szentmártoni polgármester nyissa meg a temetőt a kamusíroknál „megemlékezni” kívánó alumíniumgárdisták előtt, sőt bíróságon támadta meg a temető lezárását.

A jelek szerint a prefektus úrnak tehát évekkel ezelőtt távoznia kellett volna a politikából, hiszen a rá bízott megye lakosságának többségét kitevő magyarokat rendszeresen semmibe vette – mégis egy elgázolt medve kellett ahhoz, akár csak ürügyként, hogy végre eltakarodjon.

Valamiért eszembe jutott az a régen hallott, rettentő ízléstelen vicc – minden korban más szereplőkkel mesélték –, ami valahogy úgy szólt, hogy Hitler fő a pokolban egy nagy üstben, s behozzák mellé az ördögök Sztálint. A bajszosok beszélgetésbe elegyednek, a német diktátor kérdezi a szovjetet, hogy na, ő hogyhogy ide került. Sztálin mondja: megöltem nyolcmillió ukránt, kétmillió kulákot meg egy nyulat. Egy nyulat? Azt meg minek? – kérdez vissza csodálkozva Hitler, mire Sztálin: „Tvoj maty! Tudtam, hogy a nyúllal lesz a baj.”

Hát, valahogy így.