Rémálom

Hosszan gondolkodtam, vajon érdemes-e megírnom rémálmomat, ami tönkretette egy éjszakámat a legutóbbi hazai önkormányzati választások után. Mert szerintem az álomfejtés komolytalan dolog. Adja az ég, hogy ez a szóban forgó álmomra is igaz legyen. Ez indított arra, hogy mégis közreadjam a lényegét.

Nos, a test vezérlése napközbeni feladatainak fáradtságát kipihenő – hm, pihent – agyamban kipattant Pandora szelencéjének a fedele. Álmomban az egyprogramú, „Orbán, takarodj!” jelszó jegyében összekapaszkodott ellenzék nyert
a következő parlamenti választásokon, ahol a Fidesz–KDNP ugyan a legtöbb szavazatot kapta az induló politikai erők közül, de koalíciós partner hiányában nem tudott kormányt alakítani. S jöttek azok, akik most ama egyetlen jelszó jegyében nyertek Budapesten és az ország jó néhány nagyvárosában. És néztem, hitetlenkedve néztem, hogy a magát egyelőre még magyarnak nevező konglomerátum jelentős része miként válik önsorsrontó, sajátlelkűségét elvesztett bagázzsá, amely nincs tisztában azzal, hogy viselkedése nyomán óhatatlanul kihalásra van ítélve.

Depressziómat azzal próbáltam lerázni, hogy ébredés után immár talán századszor kezembe vettem Tömörkény István novelláit. Nem tudom megunni, újra és újra feltölt, könnyeket csal szemembe a kitűnő tollú, jó öreg szegedi muzeológus, aki mintegy hatezer néprajzi tárggyal gazdagította az intézmény gyűjteményét – e munka értékét jelzi, hogy utódai évtizedeken keresztül e mennyiségnek csupán hatodával tudták növelni azt.

A leletmentésnek örök értékű része valamennyi novellája, tárcája, elbeszélése is, amelyekben a népnyelv három és fél ezer, korábban regisztrálatlan, fölgyűjtetlen szavát őrizte meg a magyar kultúrának. Jobbára úgynevezett egyszerű parasztemberekről ír, tanyák lakóiról, tükrözve a gondolkodásmódjukat, erkölcsi hozzáállásukat a világhoz. Alkalmasint mélyszegénységben élő, napi tizenkét–tizennégy órát keményen dolgozó, szíjas, kérges kezű férfiak, harmincas éveikben is már visszeres lábú, agyongyötört asszonyok, épp csak járni tudó koruktól robotba fogott gyermekek a főszereplői.

A haza meglehetősen szűkmarkúan méri számukra a szerencsét – mégis úgy szeretik, hogy az életüket adnák és adják is érte, ha kell. A szívük szakad meg, ha netán elszánják magukat kitántorgásra Amerikába, és alig várják, hogy ha kissé megszedték magukat, hazajöhessenek.

Erről is, hogy „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, mit összehazudtak és hazudnak még mindig a lelki pestis ragályát terjesztő gazok! Nemrég olvastam egy becsületes tanulmányt a témában. Az is kiderül belőle, hogy a királyi Magyarország területéről Amerikába kivándoroltaknak mindössze egynegyede volt magyar nemzetiségű, a többi szláv, román, zsidó stb. S ennek az egynegyednek a fele is visszajött hat–tíz éven belül. Emlékiratokból, beszélgetésekből idéz a munka: a legtöbbjük nem bírta a távollétet, lelki beteg volt, honvágy kínozta. Ismeretlen volt számukra az ubi bene, ibi patria kozmopolita bölcsessége, amely szerint ahol jobb, ott a hazám.

Elméláztam a gyökértelenek tömegein: hová lettek ezek az igazi magyarok? Hová illant el az az ösztönös magyarságtudat, sajátlelkűség, ami olyan természetes volt számukra, mint a levegővétel? Hová párállott el az a tartás, ami nem engedte, hogy a szegénység kosszal, élősködéssel, bűnözéssel társuljon? Nagyszüleink sorában voltak szegény emberek, de emlékszem, alig akadt olyan, akinél a nyomor egyben igénytelenséget is jelentett volna, ahol a lyukas, kiszolgált terítő vagy ing, ha mód volt rá, ne legyen kimosva, ropogósra kikeményítve. A tucatszor megtalpalt cipő vagy csizma bőrén pedig hanyatt esett a napsugár!

Nos igen. Két világháború egy emberöltőn belül. S kiket vittek katonának? Az egészségeseket. Azok hullottak el, mint az őszi légy.

A kripli, a selejt maradt otthon, és az szaporodott. Az országot megcsonkították, a vérző sebeket sóval hintették be Kun Bélák, Jászi Oszkárok és hasonlók, a szellem kútjait jakobinus rontópálok mérgezték rendre. Rombolás, pusztítás, erőszak, diktatúra, ávós világ, posványos kádárizmus évtizedeken át. Az utolsó, kétségbeesett, ösztönös fellobbanás 1956 volt. Tízezren börtönbe kerültek, vagy a társadalom perifériáira lökettek ki, kétszázezren emigráltak. Megint csak a java, a maradék magyarság java. A zsigerekig megfélemlített, iránytűjét vesztett massza kussolt, és kétségbeesésében gazsulálni kezdett elnyomóinak, csak hogy békén hagyják végre. Már 1957. május elsején tömegek éltették Kádárt – a nemzeti szégyen napja.

Pár év, és erkölcsi mércévé a „kaparj, kurta, neked is jut” hozzáállás lett, az önfeladó betagozódás uralkodott el a „tiltott, tűrt, támogatott” jegyében. A létező legkönnyebb megoldás és út keresése. Ha gondom van a munkahelyemen, nehezen megy az érvényesülésem, belépek a pártba – nyolcszázezren meg is tették. Ha konfliktusba keveredem az asszonnyal, elválunk, és kész. Mindig a legkisebb ellenállás irányába! Hát, ettől nem edződik se test, se lélek! Sunnyogó, simlis, ügyeskedő, gerinctelen pép alakult ki, amelynek legfőbb célja az úgynevezett kis stabilizáció lett.

Nagy kérdés, hogy lett volna-e nálunk rendszerváltozás (jobb híján nevezzük így), ha pusztán belső indítékokat keresnénk az előidézésére? Ugyan már! A döntő többség nagyon is jól érezte magát a langyos posványban, ha valami lázba hozta, azt Gorenje hűtőnek, videómagnónak, tizenéves nyugati autónak hívták. A fordulatot a világ megváltozott erőviszonyai kényszerítették ki, nem mi magunk. Szinte mást sem lehetett hallani annak idején, mint hogy „jaj, csak konfliktus, forradalom ne legyen”! Ezért mondhatta Antall József, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Sajnos nem tetszettünk. Mert minden tekintetben képtelenek voltunk rá. Igen hasonlóan ahhoz a helyzethez, amikor Noszlopy Gáspár 1852-ben vagy Klapka 1866-ban újra akarta éleszteni a forradalmat, a szabadságharcot. A kutya sem állt melléjük.

Az előbbit elárulták, elfogták és kivégezték, az utóbbi visszavonulásra kényszerült. Magyarországon 1989–90-ben épp így jártak volna.

Megtörtént tehát a külső irányítással levezényelt „rendszerváltozás”, jószerint a hazai társadalom ellenére. A kapitalizmusban pedig nincs helye semmilyen érzelgősségnek, korrektségnek, és a magyar lakosságnak nem volt ideje magához térni. Ahhoz ki kellett volna mozdítani a holtpontról, a tunyaságból. Ezt elvégezhette volna egy forradalom – de hát az nem volt. A posványos lelkűek tömegei pedig kiválóan gyúrható masszaként egy-kettőre valódi gyarmati népséggé transzformálódtak. Annál is könnyebben, mert a gyarmati mivoltba fél évszázadon át gyökereztették bele Moszkvából. Vagyis tulajdonképpen pusztán a gyarmatosító változott. Mint amikor Afrikában a rabszolgatartó arabot felváltotta a „beruházó” angol, portugál, hollandus vagy amerikai. Az arabtól korbácsot, bilincset, kegyetlenséget kapott a néger, a nyugatiaktól már üveggyöngyöt és tükröcskét, csecsebecséket is. Hurrá! Mennyivel jobb, ugye?

Mi is megkaptuk a magunk csecsebecséit: mindenekelőtt a mindenható politikai korrektség formájában, ami magyarra fordítva annyit tesz: nincs határozott véleményed semmiről, minden egyértelmű álláspont szélsőséges és kirekesztő. Azaz: maradj buta, mint a föld, hagyd, hogy mások gondolkozzanak helyetted, te csak dolgozz vagy vegetálj, hagyd magad kifosztani, átvágni, eladósítani, hogy a saját hazádban végül csak legfeljebb bérlő lehess. Méghozzá úgy, hogy a bérleti szerződést a háziúr akkor és úgy módosítja egyoldalúan és kénye-kedve szerint, amikor akarja. Olvasni is csak azért kell megtanulnod, hogy a szenny- és pletykalapoknak legyen vásárlóközönsége. Szabadidődben pedig lehetőleg fetrengj, mint egy fóka a kanapén a tévé előtt, és kísérd figyelemmel a hülye sorozatokat, a legaljasabb, legprimitívebb ösztönökre építő műsorokat, kukkolóshow-kat, lehetőleg egészségtelen ételszerűségeket rágcsálva, vegyi üzemekben előállított italokat szürcsölgetve. Így egy idő után eszedbe sem jut majd holmi írókat, költőket, netán komoly államférfiakat, gondolkodókat dicsőíteni, követni, meghallgatni, hanem ezeknek az ócska műsoroknak a főszereplőit fogod isteníteni. A celebeket, az ismeretlen senkiket, akikből ismert senkik váltak.

Az ismert senkik a sztárok, akiket a nap minden órájában ájultan nézni és hallgatni kell. Kiesik egy-egy közülük, mert már nem hozza az elvárt nézettségi mutatót, vagy valami olyan disznóságot követ el, ami már az ő közegüknek is sok, és ha elítélik érte, mint bárki mást, akkor eltűnik a sorozatokból és valóságshow-kból is. Megfosztattunk tőlük. Rémálom! Hát, inkább alkalmazzunk más mércét, rájuk ne legyen érvényes az egyenlő elbánás elve! De nekünk holnap és holnapután is ott legyen a kedvencünk a képernyőn!

Ezt a társadalmi hozzáállást használják ki a celebek és mozgatóik, akik báboznak velük. Ott villognak a lebutítottak kezében, rabul ejtve a tekintetüket és maradék elméjüket – nem csoda: az okossá tett bunkofonok immár jóval magasabb IQ-val bírnak, mint használóik. Minek is tudni, merre van Miskolc vagy Pécs, majd megnézi a Google-térképen. Fölösleges minden memoriter, semmit se kell tudni, elég, ha tudjuk, mit keresünk. A gép, amit senki se tudja, ki, mire, miért és hogyan programozott, majd megadja a választ. Egyúttal a gondolatainkat is „megfelelő” irányba terelve. Csoda, hogy rohamosan szaporodik a szellemi zombik tábora? Akiknek választójoguk van…

Keserű „vigasz”, hogy alig ötven év múlva a magyarság nevű probléma teljes mértékben megszűnik – ezzel folytatódott a rémálmom. A Kárpát-medencében olyan nevű ország, hogy Magyarország, már vélhetően nem lesz. Az álom forgatókönyve nem fogalmazta meg, milyen néven fut majd e táj, de a magyar eredetű lakosai törpe kisebbséget alkotnak benne. A valamennyire még önállóan gondolkodni képesek szögesdróttal lezárt enklávéban, afféle rezervátumban tengődnek, hagyományaik ápolását a világ számos vidékéről érkező turistacsoportoknak mutatják majd be, mint manapság az észak-amerikai indiánok a táncaikat. A többi „magyar” ugyancsak zárt enklávékban dolgozik: a globális elit telepesei hat méter magas fallal és csúcstechnológiás elektronikával védett, zárt luxusvároskáiban ők lesznek a szerelők, fűnyírók, karbantartók, ilyen-amolyan segédmunkások. De csak dolgozni járhatnak be a falak mögé, ott lakniuk tilos. Mondom, dolgozni. És azért ők, mert az addigra túlnyomó többséget képező, bevándoroltatott lakosság kezdettől fogva nem munkára, hanem segélyre termett, de hasonló hazaiakból sincs hiány. Ez utóbbiak közül néhány válogatott legény bizalmas szolgálatot is kaphat: őrző-védő mundért ölthetnek, és elfoglalhatják helyüket az elit telepek géppuskatornyaiban. Sátáni húzás – ezek a gyökértelenek kellőképpen gyűlölik a magyart, még akkor is, ha már csak nevében „magyar”, lélekben nem. És persze indoktrinálva lesznek: nyitva legyen a szemetek és fületek, mert ha a magyarok netán fellázadnak, akkor az idegengyűlölő indulataik után mindjárt az antiszemitizmus jön meg a cigányellenesség. Nincs ezen mit nem érteni, ugyebár?

A falakon kívül pedig apokaliptikus világ lesz – valami olyasmi, mint a Mad Max-filmekben látható. Totális káosz, erőszak, törvénytelenség, pokol. Rémálmomon nyammogva azzal vigasztaltam magamat, hogy én ezt már nem érem meg. Sajnos
a gyerekeinknek viszont komoly esélyük van rá, hogy megérjék. Imádkozom, hogy legalább az említett rezervátumban élhessenek!

Ezzel az „optimista” akcentussal zárom rémálmom ismertetését. Vár a Tömörkény-kötet.