A negyedik kassai vértanú

Bő két hónappal ezelőtt lapunkban méltó módon megemlékeztünk arról a három katolikus papról, akik négyszáz éve, 1619. szeptember 7-én szenvedtek vértanúságot Kassán, ahol a felső-magyarországi várost elfoglaló Rákóczi György ónodi kapitány (későbbi erdélyi fejedelem) református hajdúi halálra kínozták őket, mert nem voltak hajlandók megtagadni hitüket és áttérni Kálvin tanítására. A horvát származású Kőrösi Márk esztergomi kanonokot, a lengyel Grodecz Menyhértet és az erdélyi magyar Pongrácz Istvánt (az utóbbi kettő jezsuita misszionárius volt) 1995-ben Szent II. János Pál pápa avatta szentté Kassán. Múlt szerdán, a magyar szentek és boldogok emléknapján, a dél-pesti Magyar Szentek templomában ünnepi szentmisén emlékezett a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye a kassai vértanúkra. Mint Mohos Gábor segédpüspök homíliájában hangsúlyozta, ők ma is példaképeink lehetnek, mert „az erőszak, a gyűlölet és a hazugság korában maradtak hősiesen hűek hitükhöz, pedig tudták, hogy életüket el fogják veszteni. Látszólag vesztettek, de haláluk égi születésnapjuk lett”.

A szeptember 7-én zárult emlékévnek és a múlt heti szentmisének is köszönhetően sokan megismerhették a három szent kassai vértanú életáldozatát, életük és haláluk üzenetét a mai kor emberének. Azt azonban nagyon kevesen tudják, hogy volt egy negyedik kassai vértanú is, igaz, őt nem avatták szentté, mert református hitű volt. Alig két hónappal a három katolikus pap brutális megölése után, 1619. november 19-én a Kassától délre fekvő Perényben született Czeglédi István református lelkész, aki éppúgy a hite hű megtartásáért szenvedett és halt meg, mint Pongrácz István, Grodecz Menyhért és Kőrösi Márk. Mint a Sion vára című, halála után kiadott könyvéhez két baráti lelkésztársa által írt kísérőversben olvassuk: „Sok szitok- s halállal való fenyegetés, / Érdeklé éltedet, s keserves szenvedés: / De ki-mondhatatlan volt benned a’ tűrés, / Mert az Ur kegyelme volt nálad nem kevés. // Pályádat megfutád, hitedet megtartád, / Mártíromságoddal meg is bizonyítád, / Élted ellenségit láb alá tapodád, / Mikor igazságért lelked kibocsátád.”

Ki volt Czeglédi István és miért is kellett meghalnia? Apja református lelkipásztor volt, tehetséges fiát jó erkölcsben nevelte és iskoláztatta, aki nagyváradi, debreceni és sárospataki tanulmányok után Sátoraljaújhelyre került iskolamesternek. Főúri támogatással huszonöt évesen Németalföldre ment, ahol 1644–47 között több nevezetes holland egyetemen – Franeker, Leiden, Utrecht – tanult, éppen ott, ahol közvetlenül utána (a nála hat évvel fia­talabb) Apáczai Csere János, aki 1651-ben elsőként kapta meg az új harderwijki egyetem doktori oklevelét, s aki Hollandiában írta meg és adta ki fő művét, első magyar nyelvű enciklopédiánkat.

Ahogy Apáczai s a legtöbb 17-18. századi magyar- és erdélyországi peregrinus diák, tanulmányai befejeztével Czeglédi is hazatért. A tudós teológust Kassára hívták meg a református iskola igazgatójának, ezt követően a tállyai és a beregszászi református gyülekezetben szolgált lelkipásztorként, majd 1653 elejétől egészen 1671-ben bekövetkező haláláig a kassai református eklézsia lelkésze volt, s a templomépítésben és a kollégium megszervezésében látta élete legfőbb értelmét. No meg a katolikusokkal (a „pápistákkal”) folytatott pengeéles, gúnyolódó hitvitázásban (ezt Hollandiában tanulta), amit jó néhány nyomtatott művében megvalósított. Nem kis részben emiatt vált az abszolutista bécsi udvarból irányított, s a magyar katolikus klérus által támogatott, egyre durvább ellenreformáció egyik célpontjává.

Czeglédi vesztének másik oka az volt, hogy a Habsburg I. Lipót magyar király és IV. Mehmed török szultán által 1664. augusztus 10-én a magyarok rovására megkötött vasvári béke után a patrióta magyar és horvát főurak Habsburg-ellenes szervezkedése (a Wesselényi-összeesküvés) kemény ellencsapást és széles körű megtorlást váltott ki az egyszerre központosító, németesítő és ellenreformációs szellemű bécsi udvar részéről. Ez utóbbi törekvésben a Habsburg-párti hazai katolikus klérusnak is nagy szerepe volt, amely a katolikus arisztokraták szervezkedésének leleplezését és felszámolását követően ügyes politikai taktikával a magyar protestánsok ellen fordította a bécsi udvar bosszúját. Ennek legsúlyosabb következménye az 1673–74-es koncepciós persorozat volt a protestáns lelkészek ellen. A Pozsonyban felállított különbíróság felségsértéssel, hazaárulással, a katolikus egyház megsértésével vádolta őket, egyben követelte „bűneik” beismerését és áttérésüket a katolikus hitre vagy hivataluk letételére. A hitükhöz hű lelkészeket a pozsonyi vésztörvényszék halálra ítélte, de I. Lipót nem vállalta több száz halálos ítélet aláírását, így maradt a börtön vagy a száműzetés. Végül a börtönbe zárt és életben maradt lelkészek közül harminckettőt gályarabnak adtak el Nápolyban és Buccariban. Őket a holland református De Ruyter admirális szabadította ki 1676 elején.

Czeglédi István azért nem volt a protestáns gályarabok között, mert I. Lipót személyes elrendelésére őt már 1670 elején – első lelkészként – perbe fogták. Azzal vádolták, hogy a Wesselényi-féle összeesküvők küldötteként járt Erdélyben, és kapcsolatot tartott a törökökkel, sőt imádkozott is értük. A nyomozás közben császári katonák a kassai házában rátörtek, megverték és fogságba vetették, ahonnan hatalmas váltságdíj fejében kiszabadult. De csupán átmenetileg, mert 1671 májusában, mint a Wesselényi-összeesküvés részesét, a pozsonyi törvényszékre idézték. A sokat szenvedett, nagybeteg kassai lelkész már nem bírta a hosszú út fáradalmait, s Nagyszombat határában elhunyt, alig egy hónappal Nádasdy Ferenc országbíró, Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Ferenc lefejezése után. Nem kétséges, milyen sors várt volna rá, ha eljut Pozsonyba, amit az is jelzett, hogy a császári katonáknak fegyveresen egyedüliként ellenálló, április 30-án Pozsonyban lefejezett Bónis Ferenc zempléni nemes mellé temették. Ezért méltán nevezhetjük a négyszáz éve született Czeglédi István református lelkészt a protestáns gályarab-prédikátorok sorstársának, egyben a Zrínyi által a magyar romlás századának nevezett 17. század negyedik kassai vértanújának.