Vélemény és vita

Tippelhető irodalmi Nobel

Ahogy a svéd szociáldemokrácia egyre több elemét vette át az újbaloldal elveinek, a grémium döntései mind gyakrabban ideológiai és politikai megfontolásokból fakadtak, nem a művészeti kvalitások értékeléséből

Az irodalmi Nobel-díjak odaítélése hosszú idő óta számos vitát vált ki. Leggyakrabban azért éri bírálat az ügyben döntést hozó testületet, vagyis a Svéd Akadémiát, mert úgymond elsősorban nem a jelöltek művészi kvalitásait veszi figyelembe, hanem ideológiai és politikai motivációk alapján választja ki a szerencsés nyertest. Valóban elgondolkodtató, hogy míg olyan szerzők, mint Henrik Ibsen, Joseph Conrad, Rainer Maria Rilke, James Joyce, Jorge Louis Borges vagy Graham Greene kihullottak a rostán, addig olyanok, akikről a legtájékozottabb bibliofilek sem nagyon hallottak, például Rudolf Eucken, Paul van Heyse, Björnstjeine Björnson, Carl Pitterer és Erik Karlfeldt megkapták a díjat. Az is igaz, hogy már a Svéd Akadémia első, 1901-es verdiktje messzemenően érthetetlen volt. Ekkor ugyanis az elismerést az alig ismert René Sully Proudhomme francia költőnek ítélték oda Lev Tolsztoj helyett, akit annak idején a világ legnagyobb írójaként tartottak számon. Ezt nem is vonta kétségbe senki a svéd grémium tagja közül sem, az azonban nem tetszett nekik, hogy Jasznaja Poljana ura meglehetősen anarchista nézeteket vallott.

Ez idő tájt a Nobel-bizottság tagjainak sorában még a konzervatív világnézet hívei voltak többségben, s ez döntéseikben is visszatükröződött. Nem meglepő hát, hogy eleinte olyan írókat emeltek piedesztálra, akik a nyugati világ hagyományos értékeit képviselték. Némelykor akár azt is mondhatnánk, elvetették a sulykot, mint például Rudyard Kipling esetében, aki deklarált híve volt a brit imperializmusnak és gyarmatosításnak, vagy Verner von Heidenstamot érintően, aki keményen bírálta a baloldali mozgalmakat, sorukban magát a svéd szociál­demokráciát is. A furcsa döntések sorát bővítette Giosué Carducci díjazása is, holott az olasz költő sátánista verseket és a katolikus egyházat élesen támadó polemikákat írt, de a protestáns többségű svéd testület ezt a díj indoklásában úgy magyarázta, hogy Carducci nem támadja a kereszténységet, hanem csak a Szentszék politikájával van baja. Nem mintha a Svéd Akadémia tartózkodott volna a politikai üzenetektől. Az első világháború idején a semleges Svédország úgy üzent a baráti Dániának, hogy akadémiája mindjárt két íróját is kitüntette, Karl Gjellerup és Henrik Pontoppiddan személyében. Majd 1939-ben, amikor a Szovjetunió megtámadta Finnországot, a Nobel-díjat menten egy finn alkotó, Frans Sillanpää kapta.

Idő múltával azonban a bizottságban többségbe kerültek a baloldali világnézetű tagok. Logikusnak mondható következménye volt ez annak, hogy Svédországban 1921 és 2006 között egy tizenöt éves megszakítással mindvégig a szociáldemokrata erők kormányoztak. Mindazonáltal az irodalmi Nobel-díj vonatkozásában a furcsa döntések sora folytatódott – 1944-ben, amikor Európának a németek uralta részén még javában tartott a zsidók megsemmisítése, a bizottság ismét egy dán szerzőt választott a megtiszteltetésre. Johannes Vilhelm Jensen a díjat azért a hatkötetes, A hosszú utazás című regényfolyamért kapta, amelyben a jégkorszaktól napjainkig terjedően azt bizonygatja, hogy a civilizáció élharcosai a világuralomra hivatott germán fajok, minden, ami előbbre vitte a világot, nekik köszönhető. Még Kolumbusz Kristófról is azt igyekezett bebizonyítani, hogy sem olasz, sem spanyol nem volt, hanem tiszta vérű északi árja.

De később már „rend lett”: ahogyan a svéd szociáldemokrácia egyre több elemét vette át az újbaloldal elveinek, úgy változott a Nobel-bizottság arculata is. Következésképpen a grémium döntései mind gyakrabban ideológiai és politikai megfontolásokból fakadtak, nem pedig művészeti kvalitások értékeléséből. Például a dél-afrikai Nadine Gordimer 1991-ben azért kapta a díjat, mert irodalmi tevékenységében kifejezést kapott az apartheiddel s egyáltalán az elnyomással és diszkriminációval szembeni állásfoglalása. Mindez később nem zavarta abban, hogy 2005-ben, amikor Fidel Castro megbetegedett, hat másik Nobel-díjassal együtt nyílt levélben forduljon az amerikai kormányhoz, hogy ne próbálják destabilizálni a kubai kommunista rendszert. Toni Morrison esetében sem írói zsenia­litása volt a döntő, hanem az amerikai színes bőrű feminista mivolta előtti kalapemelés. Jó fél évszázada igen nehéz olyan alkotókat felfedeznünk a Nobel-díjas írók között, akik nyíltan vállalták kereszténységüket, illetve azt az értékrendet, amelyet vallásuk képvisel.

De 1997-ben az a Dario Fo kapta az irodalmi Nobelt, aki még a kommunizmus bukása és bűntetteinek nyilvánosságra kerülése után is ezen ideológia és rendszer híve maradt. Az már csak hab a tortán, hogy a második világháború alatt ugyanez az ember a legfanatikusabb fasiszták sorában harcolt az utolsó pillanatig, a Mussolini-féle bábállam szolgálatában. Egy évvel később egy másik balos alkotó, a portugál José Saramago vehette át a díjat, akiről a sajtóban annak idején azt olvashattuk, hogy „gyógyíthatatlan kommunista”. Másról is elhíresült: Izrael-ellenes megnyilvánulásai miatt a zsidó állam lakosai tömegesen küldték vissza a könyveit, amelyeket a kereskedések kirakatából is bevontak. Aztán 2004-ben az osztrák illetőségű Elfriede Jelinek kapta a megtiszteltetést, akit hazájában inkább marxista feministaként, a jó erkölcsbe ütköző botrányok hősnőjeként ismertek, mintsem remekíróként. E döntés egyik következménye volt, hogy a bizottság egyik tagja, Knut Ahnlund professzor lemondott, lépését azzal indokolva, hogy elege lett abból, hogy a grémium rendre fontosabbnak ítéli a díjra jelöltek esetében a politikát, mintsem a művészeti értékeket. S amikor a Svéd Akadémia üzenni akart a Szolidaritás mozgalmával huzakodó lengyel kommunista rezsimnek, a tagadhatatlanul jó tollú, emigráns lengyel írót, Czesław Miłoszt választotta, akinek esetében is vélhetően baloldali liberális világnézete volt a döntő, ezért kapta ő 1981-ben az irodalmi Nobel-díjat, nem pedig a hazafias, vallásos vátesz zseni, a honn maradt, de világnyelvekre a legtöbbet fordított költő, Zbigniew Herbert.

Ez magyarázza, hogy az utóbbi években gyakran másod- és harmadrendű alkotókat emelnek ki, s ha éppenséggel beletrafálnak a ténylegesen legjobbakba, akkor is kiderül, hogy ők is balosok. Mint például Günter Grass (1999) vagy J. M. Coetzee (2003), vagy a szintén balliberális körök kedvenceinek számító Orhan Pamuk (2006), illetve Mario Vargas Llosa (2010). Aligha éri hát a világot meglepetés, ha a nagytiszteletű svéd akadémikusok továbbra is ilyetén merítéseket alkalmaznak majd. Az idei irodal-mi Nobelt az elsősorban polgárpukkasztó botrányhősként ismert Peter Handke kapta, aki úgymond „nyelvi leleményességgel tárja fel az emberi lét perifériáját és sajátosságát”, valamint a lengyel Olga Tokarczuk, akinek esetében a testület a „narratív képzeletet” emelte ki, „amely mindent felölelő szenvedéllyel ábrázolja a határok átlépését mint életformát”. Ami mind szép, de még szebb, hogy a hölgy a lengyel bal- és balliberális oldal egyik kedvence, aki szívesen lobogtat szivárványos zászlókat melegjogi felvonulásokon, és deklarálja támogatását a kormányzó konzervatív Jog és Igaz­ságosság (PiS) intézkedéseit bíráló fórumokon. Ismét csak jó szeme volt a Svéd Akadémiának, mely – Madách Imrével szólva – „nem adhat mást, csak mi lényege”.

Az irodalmi Nobel-díjra jelölt magyar költők és írók neve sokszor felkerült már a bizottság listájára. A második világháború előtt Szabó Dezső mellett Herczeg Ferencet például az 1920-as évek derekán háromszor is felterjesztették a kitüntetésre Az élet kapuja című művéért, Tormay Cécile-t pedig egy évtizeddel később kétszer jelölték A régi házért. Rajtuk kívül számos név keringett még, így Kosztolányi Dezsőé, Németh Lászlóé, Pilinszky Jánosé, Füst Miláné, Weöres Sándoré vagy Déry Tiboré. Az is tudható, hogy Szabó Magdát, Mészöly Miklóst, Nádas Pétert és Esterházy Pétert is jelölték a díjra. Egyelőre Kertész Imre az egyetlen, aki megkapta, mint ismeretes, a Sorstalanság című művéért.

Ki lesz, kik lesznek a következők? A jelöltek nevét az akadémia szabálya szerint szigorúan titokban kell tartani, mert ha kiszivárog, az illető nem díjazható. Az eszmei kört azonban, amelyből vétetnek majd, az eddigiek alapján viszonylagos biztonsággal, büntetlenül meg­tippelhetjük.

Kapcsolódó írásaink

Boros Imre

Boros Imre

Mások fizetik a muzsikát

ĀMargaret Thatcher hajdani brit miniszterelnök nevéhez több legendás mondás is kapcsolódik

Tamáska Péter

Tamáska Péter

Totális háborút akartok?

ĀA címben feltett kérdés Uwe Steimle német kabarettistától származik és a klíma- és gendervallású szélsőbaloldaliaknak szól

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom