Vélemény és vita
Most akkor demokrácia van?
Mennyiszer hallhattuk, olvashattuk azt, hogy Magyarországon nem lehet a kormányt törvényesen megbuktatni, nincs demokrácia, nem működik a jogállamiság, a sajtószabadságot két lábbal tiporják és a Fidesznek kedvező módon torzít a választási rendszer
Sőt: önkény van kialakulóban, mely minden diktatórikus rendszer sajátossága, és mindezt nem lehet törvényes úton legyőzni. Ezért kell az ellenzéknek utcára vonulnia, ezért kell tüntetni, tiltakozni és ha kell, akár erőszakot alkalmazni. (Ez nagyjából meg is történt...) És ezért kell a nyugatot, Európa politikusait és az unió egyes intézményeit segítségül hívni, végül pedig ezért kell a világot telekürtölni azzal, hogy nincs plurális alapú demokrácia Magyarországon. (Ez is megtörtént.)
Most, az önkormányzati választások után azonban fel van adva a lecke a huhogóknak. Vajon az egy-egy kisebb győzelmet arató ellenzéki politikus, a főpolgármester, a fővárosi kerületek újdonsült polgármesterei, az őket támogató pártok vezetői milyen véleményt fognak megfogalmazni az elkövetkezendő évben a hazai demokráciáról? Mert vagy a saját eredményüket kell megkérdőjelezniük és lenyomni talmi sikerüket a virtuális mocsárba, vagy folytatva a huhogást, teljesen hülyét csinálnak majd magukból. Vagy úgy fognak tenni – és erre van a legnagyobb esély –, mintha mi sem történt volna, és valahogy kidumálják magukat, ahogy a helyzet éppen megkívánja. Máshol pedig majd mást mondanak, ez egy ideje már szokásukká vált.
Vajon tisztában vannak-e azok, akik diktatúráról beszéltek világszerte azzal, hogy micsoda kárt okoztak az országnak? Felmérik-e tetteik valós súlyát? Számolnak-e cselekedeteik morális oldalával? Aligha. Vagy ha mégis, bizony felmerül a hazaárulás vélelme. A lejáratás ugyanis nem az Orbán-kormányon csattant, nem azt gyengítette, hanem a rólunk, magyarokról kialakított képet. Az ország imázsát, hazánk megítélését. Ez pedig nagyban meghatározza az üzleti, turisztikai és egyéb kapcsolatrendszerünket. Még szerencse, hogy a pánikkeltésre csupán az uniós vezetők és néhány, a polgároktól elidegenedett politikus, gazdasági szereplő és a baloldali kulturális elit volt nyitott. Leginkább ők vették kritika nélkül át a magyar ellenzék károgását. A kritikus tömeg, Európa polgárai kevésbé érezték komolynak ezt a mondanivalót. Persze igencsak átlátszó volt ez a folyamat azoknak, akik egy kicsit is foglalkoznak a politikával. Hisz ugyanazokat a kritikákat olvastuk, hallottuk, láttuk a nyugati médiában, amik itthon az ellenzéki megmondóemberek szájából habzott elő. Így két oldalról folyt az ország szapulása, egyrészről a hazai ellenzéki szereplők, másrészről az európai kritikusok voltak a lejárató művelet forrásai, de kitapintható volt, hogy végül is mindent az itthoni balliberális boszorkánykonyhában főztek ki. A kívülről jött kritikusok csupán hangerősítő eszközök voltak.
Most pedig, a megálmodott nagy diktatúra közepette az önkormányzati választás eredménye okozta euforikus hangulatról beszélnek. Győzelemről, az Orbán-kormány megrogyásáról. Holott nem nyert az ellenzék, és a kormánynak bevitt „balhorog„ sem okozott nagyobb rombolást, mint az eddigi részgyőzelmek. Persze, bagatellizálni nem kell, de ez akkor is olyan helyhatósági választás volt, amelyen a főváros mellett néhány nagyobb városban sikerült legyőzni a kormánypárti polgármestereket és többséget szerezni az önkormányzati testületben, de még így is a Fidesz–KDNP szövetség kapta a legtöbb szavazatot, szerezte meg a települések vezetői posztjainak nagy részét.
Tény, hogy az ellenzék kijött a napfényre, tény, hogy az elmúlt tíz év választásaihoz képest jobb eredményt produkáltak, és tény az is, hogy a főváros megszerzése (még ha kicsin is múlott majdnem mindenhol) valóban mérhető politikai teljesítmény volt. És végül tény az is, hogy most azok ünnepeltetik magukat, azok beszélnek arról, hogy az összefogással és az előválasztással megtalálták a kormány legyőzésének receptjét és azok értelmezik a választási eredményeket sikertörténetként, akik egykor diktatúrát kiáltottak.
Bármily abszurd, de azok, akik a demokráciát hiányolták, akik a jogállamiság végéről tömték tele a nyugati döntéshozók fejét, akik a médiában diktatórikus rendszerként mutatták be Magyarországot, most arra büszkék, hogy törvényes körülmények közt, a pluralizmusnak megfelelő tiszta versenyhelyzetben tudtak néhány, olykor figyelemre méltó győzelmet aratni. És hogy mégis megtalálták a jelen jogállamiság keretei között a módszert, amivel törvényesen legyőzhető az Orbán-kormány.
Talán itt az ideje ezek után annak, hogy egyesével, lépésről lépésre vonják vissza a vádjaikat azok az ellenzéki szereplők, politikusok, „médiamunkások”, művészek, megmondóemberek és a többi, akik ez idáig mindent megtettek azért, hogy Magyarországról egy téves, ugyanakkor rémisztő kép alakuljon ki az emberek fejében. És itt az alkalom, hogy a pezsgőbontás után minden egyes elkiáltott hazug szóért bocsánatot kérjenek!
